2014. október 30., csütörtök

Marcika és az adventi naptár esete


A legjobb párbeszédeket a férjem folytatja Marci fiunkkal, az már biztos. Marci 8 éves, és így csevegtek az apjával a minap (idézem férjem beszámolóját): 


"Megvettük a gyerekeknek az adventi naptárat, alig egy óra elteltével Marci mutatja, hogy kibontotta, és az összes benne lévő csokit megette. A következő apa-fia párbeszéd következett:
- Meg tudod mondani, miért etted meg a decemberre vett adventi naptárból alig egy óra alatt az összes csokit?
- Meg. Mert kicsi vagyok."

:)


Ovis emlék

Reggeli madárlesen

Ahogy talán egykor Gerald Durell lélegzetvisszafojtva meglapult mondjuk az afrikai szavannákon, úgy lapultam én a házunk falához ma reggel a  "dermesztő" magyar októberben :), és "lankadatlan, embert próbáló" figyelemmel lestem a madárkáinkat, hogy lencsevégre kaphassam őket.

Az embert próbáló figyelem kb. fél órát tartott, jó meleg kabátban ráadásul, szóval nagyon élveztem az egészet valójában, csak arra jöttem rá a végére, hogy a profik vagy állványokkal dolgoznak, vagy szabadidejükben egyfolytában karra gyúrnak, mert a végére már egyik "lesben álló" karomat sem éreztem, de ez a legkevesebb. :)

Bizonyítékot szereztem magam számára, hogy tényleg van haszna az etetőnek és tényleg használják a madarak. Tudtam eddig is, de mániám a személyes meggyőződés. :) :) :)

Íme. A National Geographic azért valószínűleg nem fogja átvenni a fotóimat, de én tökéletesen elégedett vagyok a teljesítményemmel. :) (Fő az önbizalom) :)



Ez a kedvencem :)




2014. október 28., kedd

Megújult a honlap

A tartalom a régi, de igazodva a természet őszi átalakulásához, a weboldalamat is új ruhába öltöztettem kicsit. :)

Hoztam egy fotót is mutatóba, ilyen most.

Hivatalos Kilófaló honlap

Honlapomból egy van, de több címen is elérhető, minden út a Kilófaló birodalomba vezet:)

www.szoojudit.hu

www.kilofalo.hu

www.szoojuditkilofalo.hu


Itt a blogban napi gondolatokat, élményeket, beszámolókat olvashatsz a test és lélek, család, kert, állatok témakörben, míg a honlapon mindent megtalálsz, amit a Kilófaló életmódról, Kilófaló könyvekről tudni lehet és érdemes.

Várlak ott is szeretettel, ahogy a Facebook Kilófaló Klubjában is. 

Kilófaló Klub, csatlakozz Te is! :) 

Madáretetés

Ilyen szép kis széncinegéink vannak

Régóta vannak madáretetőink, az egyiket ráadásul egy kedves Olvasómtól kaptam egy közönségtalálkozó alkalmával. :) Azóta is nagy becsben van: annyira szép, hogy először Marcika fiam kérte el játszani és kis játékállatok és apró maci lakott benne, majd mikor már kinőtte és nagyfiú lett, akkor megkaphatták a kis lakot a madarak. 



Mindkettő a hatalmas diófánkon lóg, van bennük vegyes magkeverék, napraforgómag, kukorica. Mindennap figyelem, és pótolom az eleséget, ha szükséges, és persze hosszan tudok gyönyörködni az étkező ablakból a kis madarak röptében, vagy a vastagabb ágakon pihenő galambpár látványában.

A társa néhány ággal odébb üldögélt



Ezt az etetőt is látogatják a madarak

Kicsit már viharvert, de a célnak megfelel

Felkészültünk a Halloweenre is,
a természet kicsit ferdére növesztette ezt a szép
 nagy tököt, de a lányom nagyon szépen kifaragta. Esténként
három teamécses világítja meg. 

Ültettem néhány árvácskát is: az csak a látszat, hogy egy tő ül a cserépben, valójában
idén próbálom ki először és tavasszal derül ki, működik-e, az emeletes ültetést. A
cserépben ugyanis van néhány tulipánhagyma, rajta földréteg, azon pár nárcisz, megint föld, és a legközelebb a felszínhez krókusz hagymák. Így sorban egymás után már kora tavasztól nyílhatnak a virágok. Az árvácska pedig azért van, hogy addig is ne árválkodjon magában a földdel teli cserép. 

Ez egy másik, itt a földet még szalmával is betakartam, mert szeretem a látványát :)




2014. október 26., vasárnap

Karácsonyi ajándékom a kedves Olvasóimnak: négyezer forint

Bár még javában tart az ősz, a gyerekeim a minap megjelentek kezükben egy-egy listával, így közölték tapintatosan, mire is számítanak idén a "Jézuskától". :)

Én szeretem ezt a módszert - míg kicsik voltak, lerajzolták "neki", mire vágynak, később az "írástudó" gyerek számára tollba mondták a kicsik a vágyaikat, a "Jézuska" meg nagyon boldog volt, hogy nem vaktában kellett ajándékok után talpalnia, hanem volt esély, hogy örömet is szerez Szenteste.

Szóval, én, mint a "Jézuska" segédje nagyon örülök, ha efféle listákat kapok, bár azt tapasztalom, ha augusztusban kapnám meg, még akkor is ugyanaz lenne a vége, hogy még december 20-án sem teljes az ajándékok sora... Vagyis mindig a végére marad az ajándékbeszerzés. :)

Idén igyekszem ezen változtatni és becsszóra nem hagyom a végére.

És ezért idén a saját házam táján is próbálok jó példával elöl járni, ezért időben szólok, hogy ebben az évben a karácsonyi ajándékokhoz a magam részéről négyezer forinttal tudok a kedves Olvasóim számára hozzájárulni, azaz a Kilófaló lélekkönyv 1. és 2, része, valamint az Alapszakácskönyv és férjem Hivatalok hálójában című könyve darabonként 1000 forint kedvezménnyel kapható, egészen november 30-ig. A négy könyv együttes rendelése esetén ez összesen 4000 forint megtakarítást jelent a könyvek teljes árához képest.

Bónusz ajándék, hogy ezúttal is van lehetőség arra, hogy ha valaki nem tudja novemberben kérni a kiszállítást, akkor a rendelés leadásakor a Megjegyzésnél jelezheti nekem, és meg lehet várni a december elején érkező fizetést, nyugdíjat, gyest stb., és csak akkor fogjuk küldeni, de az nagyon fontos, hogy november 30-ig ekkor is érkezzen be a rendelés!

Nem fogom rábeszélő és meggyőzni kívánó e-mailek tucatjait küldözgetni a következő hetekben. Magamból kiindulva (sok mindent tervezek, aztán az új dolgok miatt egyszerűen elfelejtem a régi terveimet), a rend kedvéért november 30-ig hetente egy alkalommal a biztonság kedvéért fogok küldeni 1-1 emlékeztetőt, de jobb, ha esetleg most megpróbálod megjegyezni, hogy ha karácsonyi ajándék után kutatsz a szeretteidnek, a Kilófaló könyvek terén erre számíthatsz. :)

Az akció érvényes: 2014. november 30-ig VAGY az akciós készlet erejéig, és a kedvezményes áru könyveket ide kattintva találod.  


Mit érez egy depressziós ember?

Erre mondják, hogy jó kérdés...


Pedig én tudom, mert voltam depressziós. De vannak (szerencsére sokan), akik sosem élték át ezt a lehangolt állapotot, így valójában, érthetően, elképzelésük sincs, mit él át az az ember, aki ebben a betegségben szenved? (Vagyis nem pusztán "depis", ahogy becézzük azt az állapotot, amikor kicsit rossz a kedvünk valamitől vagy egy fél napra lehangoltak vagyunk.)

Ez akkor különösen nagy baj, ha egy családtag válik depresszióssá egy olyan családban, ahol senki más nem volt még az. Ott állnak tétlenül, hogy most mit kezdjünk vele, honnan tudhatnánk, min megy át, mit érez?

Amikor a depresszió jeleit észleljük valakin, elhamarkodottan hajlamosak vagyunk azt mondani, csak megjátssza magát, lusta, így bújik ki a munka, a felelősség alól, csak sajnáltatja magát. Igen, ilyen is van, és természetesen, nem is ezt nevezzük depressziónak! Valóban vannak emberek, akik valamilyen betegséggel takarózva próbálják megúszni az életet, lelkileg terrorizálva és kihasználva a környezetüket, és a depresszión kívül ezer más dologra hivatkozhatnak. Mai bejegyzésemben természetesen nem a csalókról akarok írni.

Annyi igaz, hogy egy valóban depressziós ember külső szemlélő által nézve tényleg úgy tűnhet, hogy csak lusta. Nem akar felkelni, nagyon súlyos esetben folyton csak alszik, mindig kedvetlen, fanyar, az embernek már attól elmegy az életkedve egy idő után, ha ennek a személynek a társaságában van.

Sosem jó neki semmi, semmivel nem lehet feldobni. Ha megkérdezed, mit szeretne, mivel lehetne örömet szerezni neki, mire vágyik, már nem vágyik semmire. Vagy az a legrosszabb, amikor ő maga is tanácstalanul azt válaszolja: fogalmam sincs. Ez a legelkeserítőbb ebben az egész betegségben, hogy valóban, hogyan is lehetne valakin úgy segíteni a családtagoknak, ha az illető még maga sem tudja, mi lenne neki a jó?

Gyakori tünet, hogy nem eszik. Nem hatnak vonzerőként a korábbi kedvenc ételek, ha eszik egy keveset, csak azért, mert tudja, hogy az életben maradáshoz enni kell valamennyit, de az evés, mint örömforrás, megszűnik.

Amikor valaki depressziós, teljesen demotivált. Ezt úgy képzeld el, hogy felébredsz reggel, és egyáltalán nem érdekel, hogy elmész munkába vagy sem, hogy bevásárolsz-e vagy sem, hogy lesz-e ebéd a családnak vagy sem? Természetesen, a lelkiismeret még egy súlyosan beteg embert is nagyon sokáig "életben tarthat", tehát megfőzi az ebédet, elvégzi, amit nagyon kell, de mindezt teljes érdektelenséggel, fásultan teszi, és legszívesebben csak mozdulatlanul feküdne. Nem azért mert lusta, nem azért, mert nem akar dolgozni, hanem ilyenkor hiányzik belőle valami, ami egy egészséges emberben ott van, és magától értetődővé teszi, hogy tennie kell a dolgát, sőt, még élvezi is. Egy depressziós ember nem élvez semmit. Ahogy súlyosbodik az állapota, úgy szokik le a korábban kedvelt tevékenységekről. Nem érdekli a kertészkedés, a főzés, a hobbija, az utazás, nem nézi a kedvenc műsorait, nem olvas, nem érdeklődik mások iránt.

Sőt, az egyetlen gondolata, hogy mi a fenét keres itt a világon? Hogy a pokolba fogja kibírni még évtizedeken keresztül EZT az állapotot. Mert az élet számára kínkeserves. Nem talál semmi értelmet benne, semmi vonzerőt, hogy ugyan miért is kellene reggelente felkelnie. A nap ragyogása, a madarak csicsergése és ehhez hasonló "nagy igazságok", melyekkel próbálunk lelket önteni belé, teljességgel hidegen hagyja... Ilyenekkel nem tudsz már hatni rá. Ha hívod sétálni, ha programot szervezel neki (amit régen egyébként nagyon szeretett), most ha el is megy, ugyanolyan fásultan tér róla vissza, ahogy elment. Ez a vég.

Ez nem megjátszás, nem színészkedés, ez nagyon komoly betegség.

Amikor még kezdeti a depresszió, akkor valóban segíthet a család, ha próbál a lehangolt személy kedvére tenni, vagy segíteni új hobbit, elfoglaltságot találni, együtt sportolni vele stb. Onnan tudod, hogy nagyon nagy a baj, amikor ezekkel már nem tudod kibillenteni az állandó lehangoltságból.

Egy felnőtt esetén hamarabb gondolunk arra, hogy depressziós lett, mint egy gyereknél. Pedig sajnos egy gyerek is válhat azzá. és sokszor azért ismerhető fel későn, mert az ember magyarázza az iskolai stresszel, a kamaszkorral, szerelmi bánattal, és megnyugtatjuk magunkat, nekünk sem volt könnyű a tizenéves időszak, de valahogy mi is túléltük.

Sajnos nem mindenki éli túl. Sem a kamaszkort, sem a depressziót.

Ha még nem hatalmasodott el a betegség, segíthet, ha pszichológushoz fordulunk, és hétről-hétre hatékony segítséget kaphat a szerettünk.

Amikor viszont már elkéstünk, vagyis a betegség annyira súlyos, hogy a depressziós személy már egyáltalán nem működik együtt az orvossal, bezárkózik stb. akkor sajnos a terápiás ülések már nem elegendők. Ilyenkor jön a pszichiáter, akinek gyógyszerekkel kell első körben annyira rendbe hozni a pácienst, hogy együttműködővé váljon a pszichológussal folytatott ülésekkel kapcsolatban.

Úgy gondolom, ezek az emberek valójában sosem akarnak meghalni. Az öngyilkossági kísérlet, vagy az azzal való fenyegetőzés folyamatos segélykiáltás. A depresszió egy fekete zsák, egy feneketlen mély gödör, egy olyan élethosszig tartó kilátástalanság, amibe napról-napra "beleőrül" az ember: magába a ténybe, hogy ez az állapot már mindig így marad?!

Ő nem tud segíteni magán, és érzi, hogy a szerettei sem tudnak.

Érdekes, hogy ennek ellenére a depressziós embert nagyon nehéz rávenni arra, hogy orvosi segítséget kérjen. "Nincs nekem semmi bajom". "Ezen senki nem tud segíteni". "Hagyjatok békén".

Ezt persze magyarázza az állapota, mert ha abban nem lát értelmet, hogy megmelegítsen magának egy tányér ételt, inkább megeszi hidegen, ugyan hogyan tudna pont abban hinni, hogy ez a mélyen lehangolt állapot valaha is meg tudna változni.

Mi a fontos? Nem kell azonnal orvoshoz rohanni, előbb meg kell győződni arról, hogy a szerettünk nemcsak a bolondját járatja velünk, és "takarózásra" használja a depressziót, bizonyos feladatok elvégzése alól így keres kibúvót. Úgy gondolom, a lóláb valahol mindig kilóg... Egyszerűen érezni, hogy valami nem stimmel, és nem valódi betegségről van szó. Nem tudom ezt jobban megmagyarázni, példákat sem tudok felhozni, mert ahány ember, annyiféle eset lehet, és talán kellően érzékenynek kell ehhez lenni, de egyszerűen érezhető, ha valaki sumákol.

Ugyanígy érezni lehet azt is, ha tényleg baj van. És ha ez biztosnak tűnik, akkor nem szabad tovább várni, szakember segítségét kell kérni minél előbb.

Létezik a köznapi nyelvben mániás depresszió néven ismert bipoláris zavar is. Tapasztalatom szerint, míg "normál" depresszió esetén a beteg csak (gyógyszeres) kezelés hatására tudja visszanyerni "önmagát", az életkedvét. a mániás depressziónál maga a betegség gondoskodik arról, hogy a nagyon lehangolt állapotot kitörően és feltűnően feldobott szakasz kövesse. Ez a betegség jó darabig kordában tartható, sőt, nagyon sok jelentős alkotó ember valamilyen szinten ebben a betegségben szenved, gondoljunk csak a festőzsenikre, akik amikor "szárnyaltak", akár étlen - szomjan, alvás nélkül alkottak, ha nem olyan volt a végeredmény, újra és újra átfestették. Máskor pedig akár hónapokig tartó alkotói válságban szenvedtek, nem volt ihlet, gyötrődtek, kishitűek voltak, majd jött újra a szárnyalás.

Tudnék még írni sok mindent a témáról:), pl, hogy miért is lehet valaki depressziós, melyek azok a tünetek, amelyekre már oda kell figyelni, de amiért ezeket elmeséltem, az csak az, hogy megértsük kicsit, mi játszódik le ilyenkor ezeknek az embereknek a lelkében, mert ha nekem azt mondja valaki, nagyon fáj a lába, nem biztos, hogy pontosan el tudom képzelni, ha nekem még sosem fájt a lábam, de ha elmondja azt is, hogy úgy fáj, mintha ezer apró tűvel szurkálnák, akkor már rögtön jobban át tudom érezni, mit él át, mert tűvel már szúrtam meg magam, vagy léptem szögbe.



Apu

Apura mindig a szívemben emlékeztem, nem a temetőben. Hogy idén halottak napja tájékán ki tudtam menni a temetőbe (11 év óta először), ez a legbiztosabb jele annak, hogy feldolgoztam Apu elvesztését és elengedtem Őt.

Ma anyuval kimentünk, és beültettük szép őszi virágokkal a sírt, amelyek pár év alatt remélem, élő virágoskertként fognak ragyogni és pompázni minden ősszel. Tavasszal ültetünk majd egynyáriakat is, hogy mindig legyen valami szép virág a síron, és mivel úgy gondolom, Apunak is tetszene, teszünk a virágok közé néhány mészkövet, sziklakerti növényt, hogy Apu sírja legyen a legszebb a világon. :)

Most már képes vagyok rá, hogy én is rendszeresen kijárjak és gondozzam, amit eddig szegény tesóm és anyu csináltak csak.

A sírkőn (sírkövön?) Apu saját verse olvasható, én pedig most ezzel emlékezem rá. Sajnos nem tudom, ki fordította, olvastam több fordítást is, számomra ez a leggyönyörűbb.

Mary Elizabeth Frye:
Ne jöjj el sírva síromig


Ne jöjj el sírva síromig, 
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom 
Gyémánt vagyok fénylő havon, 
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén, 
Ott vagyok a reggeli csendben, 
A könnyed napi sietségben,
Fejed fölött körző madár, 
Csillagfény sötét éjszakán, 
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog...

Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál.

Anyu

Anyu háta mögött kettővel (anyu kicsit kitakar belőle, de azért látszik a szép magas sírkő) fekszenek a szülei, Papa és Mama. Nekik is ültettünk virágot, és bár anyunak rögeszméje, hogy nem gyújtunk mécsest, én azért vittem mindhármuknak, mert nekem nem rögeszmém. :) Itthon is szeretek csak úgy, esténként mécsest, gyertyát gyújtani, és szeretek a halottainkra is ezzel a gesztussal emlékezni. Akkor nekem már mindegy lesz:), de most még úgy érzem, nekem is jólesne, ha valaki néha gyújtana az emlékemre egy gyertyát, ha már nem leszek.

Nyugodjatok békében!  

2014. október 22., szerda

Kolbász Expressz

Mai bejegyzésem a cím ellenére nem egy disznótorost szállító gyorsvonatról szól:)

   Történt, hogy gondoltam egyik hétvégén, kolbászt sütnék ebédre a családomnak, mert azt mindegyikük szereti. Venni nem akartam, disznót vágó ismerősünk továbbra sincs, aki eladásra gyártana, ahhoz pedig, hogy a teljes - bélbetöltős, házi készítős, több órás - folyamatnak egyedül nekiálljak, semmi kedvem nem volt. (Amúgy is elromlott a hurkatöltős húsdaráló, ha más nem, már ez eldöntötte a dolgot.)

A kolbászebédről mégsem akartam letenni, ezért megint rögtönöztem, kikevertem a kolbászhús masszáját a "nagykönyv" szerint (értsd: Kilófaló házi csodákban van a recept), aztán a kolbászkákat alufóliába töltve megformáztam, feltekertem, mint egy rétest, légkeveréses sütőben pedig 180 fok körül, vizet a "kolbászok" köré öntve kb. fél óra alatt megsütöttem. 

A végeredmény szerintem önmagáért beszél, ízre tiszta kolbász, látványra is, a bónusz az, hogy nem kell vesződni a bőrével (se a betöltéssel, se a megrágással :)), mert az nincs. Háziasszonyi szempontból pedig hihetetlen gyorsan elkészül. 

Családom körében osztatlan sikert aratott, úgyhogy ha valaki nagyobb mennyiséget szeretne lefagyasztásra, a módszer alkalmazható: fóliába tekerve nyugodtan le lehet fagyasztani és mindig annyit kisütni, amennyire épp szükség van. :)

Jó étvágyat, a hosszú hétvégén simán kipróbálható! :)

Utóirat: a sikeren felbuzdulva a hétvégén elkészült a fóliába tekerős hurka is.  Osztatlan siker az is. (Recept szintén a Házi csodákban)




A következő alkalommal annyit változtattam praktikus okok miatt,
hogy rövidebb kolbászokat gyártottam.

A légkeverés ellenére is kell vizet önteni a tepsibe, különben a
kisülő zsiradék odaég. 
Ez a csodás végeredmény-
senki meg nem mondja majd, hogy ez nem "igazi" bolti,
vagy disznótoros kolbász, hanem "csak" egy kis "expressz" hazai :) 


2014. október 21., kedd

Őszi képek a birtokról

Néhány jellemző életképet hoztam az őszi birtokról. 


Ez az egyik kedvencem, a hajnalka felfutott
a megkezdett szalmabálára, hagytam, hadd menjen... :)
Még szépen nyílnak az egyéb kerti virágok is

Ez egy esti kép, nincsenek olyan szépen nyitva a szirmok,
mint reggel, de így fest a baromfiudvar kerítése


Egyik este hátramentem egy utolsó napi terepszemlére,
 és láttam, mennyi szép őszi ág, levél, termés van mindenfelé.
Így készült két perc alatt, többek közt szőlő- és vadszőlő vesszőből,
egy kis kukoricával felturbózva ez a kapunkat díszítő, rusztikus őszi koszorú.


Ezen fellelkesedve a pihenő kertet a gazdasági résztől elválasztó,
 deszkából készült kapura is tekertem egy koszorút,
kukoricaszárból és levélből. (A libáknak is tetszett,
mert két nap alatt lerángatták és megették, de addig szép volt. ) :) : )

 
Ez inkább egy kis Provence a levendulák miatt,
de nálunk is jó lérzik magukat "Toscanaban". 

És egy kis birtok: régóta készültem tojófakkokat készíteni a tyúkoknak,
 mert úgy szeretnek tojni, ha nyugi van és el tudnak vonulni,
de vártam a nagy ötletet, hogyan lehetne ezt minél egyszerűbben
 megoldani. Aztán ki is találtam: ez valójában egy salgó-polcszerűség
(annak egy olcsóbb változata), amit már nem  használtunk semmire.
Egyszerűen oldalra fordítottam, beszalmáztam,
a tetejét (ez nem látszik) egy kiszanált, fehér műanyag
 zsákvászonnal letakartam és kész. Négy különálló fakk van benne,
teljes nyugiban tudnak azóta ott ücsörögni, és persze tojni a tyúkok. :)



Végül egy praktikus ötlet: van egy hatalmas diófánk, ami miatt állandó éves program az elképzelhetetlen mennyiségű falevél összesöprése. Ha már össze van söpörve, akkor is kérdés, mi legyen vele? Egyszer álltunk neki elégetni, napokig tartott, mindig frászban voltam, hogy éjjel nem kap-e megint lángra, ott eldőlt, hogy ezt többet nem csináljuk. 

Volt egy év, amikor zsákba szedtem és beszórtam a tyúkólba, élvezettel kapirgáltak benne és vastag talajtakaró is volt, de rohadt nagy munka volt annyit bezsákolni, felcipelni. 

Aztán két-három éve fogant meg a zseniális ötlet bennem, amikor már voltak tujáink. Összesöpörtem és módszeresen természetes talajtakaró gyanánt a tuják közé szórtam a száraz leveleket. (Pl. fenyőkéreg helyett). Régen úgy olvastam, hogy a diólevél azért nem alkalmas komposztálásra, mert nemcsak lassan bomlik, de növekedést lassító hatása is van. De hát mindent ki kell próbálni, hogy kiderüljön igaz-e, és én nem tapasztaltam azt, hogy a tuják visszamaradtak volna a növésben. Viszont két legyet ütöttem egy csapásra, a diófalevelet is eltüntettem, és a talajtakarást-díszítést is megoldottam. 

Idén még jobban sikerült egyszerűsítenem a dolgot: agyaltunk rajta tesómml, és Öcsikém már tavaly kipróbálta, hogy a fárasztó és időigényes söprögetés helyett, simán felszedi a fűnyíró az összes levelet. Idén tehát már eleve gépesítettem a rendszert, egyszerre  nyírtam a füvet, szedtem fel a leveleket vele, és végül csak a gép fűgyűjtő rekeszéből a tuják közé kellett szórnom a nyesedéket. Nagyon meg voltam elégedve magammal. :) 

2014. október 19., vasárnap

Igen, egy anya érzi...

Tudtam, hogy valami nem stimmel. Nem tudtam, hogy mi, nem tudtam, hogyan kellene megoldanom, nem tudtam, kapok-e segítséget (bárkitől: az égiektől, emberektől), de végig tudtam. Valami nem oké és rendellenesen nem oké. 

És végre, más is látja, más is észrevette, és ezzel egyidejűleg valami halvány fény is pislákolni kezdett az alagút végén.

Most már nem érzem olyan elveszettnek magam, és nagy-nagy megerősítést kaptam: a megérzéseim működnek, máskor is támaszkodhatok rájuk!

Rendbe fog jönni, akiért aggódom!

Egy anya érzi....

:)

Marci érvel

Férjem jegyezte le a legújabb aranyköpést:

"Marci amilyen kicsi (8 éves), annyira jól érvel, esélyem sincs vele szemben :)
- Apu, én nem ilyen vaníliás jégkrémet kértem, ezt nem szeretem.
- És milyet szeretsz?
- Honnan tudjam?
- Ki tudja, ha nem Te?
- Neked kell tudni milyet vettél a múltkor, én nem voltam ott. Megettem, amit hoztál, hozzál megint ugyanilyet!"

2014. október 17., péntek

Anyaság félelmekkel

Anyának, szülőnek lenni a világon a legnagyobb felelősség. A saját életemet úgy szúrom el, ahogy tudom, a saját káromon annyit okulok, amennyit akarok, de amikor úgy kell döntéseket hozni, hogy az a melléd rendelt, rád bízott, nálad fiatalabb embernek - a gyerekednek - is jó legyen, az nehéz. Mert azért vagyok én az idősebb, és ebben a felállásban azért ő az én gyerekem, és nem én az övé, hogy én, idősebbként, tapasztaltabban segítsem őt. 

De ki tudja megmondani, mi van akkor, ha olyasmiben kellene okosabbnak lennem, és segítenem neki, amiben nekem sincs semmi tapasztalatom? Hogyan lehet azt megoldani, ha ő olyan különös, magába zárt világban él, amiről legfeljebb csak sejtéseim vannak, de valójában el sem tudom képzelni, hogyan és mit él meg naponta, akkor hogyan tudjak segíteni neki? 

Azt, hogy miért van ez így, arra a válaszokat nem keresem, mert jelentéktelen az ok. Azért van így, mert neki azt kell megélnie, amit ebben a megtestesülésben megél, én meg azt a feladatot kaptam, hogy legyen egy ilyen típusú gyerekem, akihez meg kell találnom az utat. A kérdés inkább az, hogyan segítsek neki? 

Most éppen nem tudom... Kisebb korában valahogy egyszerűbb volt. Most már felnőtt és csupa rejtély. Nem mindig persze, vannak váltakozó időszakok, és olyankor hihetetlen jó és szórakoztató partner, de van, amikor teljesen bezárkózik. Nem úgy, mint egy kamasz. Ez olyan zártság, ahová nem lehet utat törni a másik két gyereknél megszokott eszközökkel. Olyan, mint egy rejtélyekkel teli, mély kút, amikor a szemébe nézek. Nem látok benne semmit, semmi segítséget, semmi jelet, semmi támpontot, hogy mit kellene tennem, hogy jobban megérthessem őt, hogy végre segíteni tudjak neki. Segíteni abban, ami napi szenvedést okoz neki, de maga sem tudja szavakba önteni, hogy pontosan mit is érez, hiszen nem tudja, mi az, amit érez.

Nem válnak most be a korábban jól bevált eszközök a kommunikációra, amikor kimondott szavak helyett megtaláltuk a módját, hogyan adja tudtomra a belső nehézségeit. 

Állok előtte, áll előttem, és köztünk, mint egy láthatatlan erőtér, nem tapintható, de nagyon is valóságosan ott lévő fal van. Elfogynak a szavak, az ötletek, olyan messzire van tőlem, hogy oda képtelen vagyok bejutni és utánamenni. 

Itt nem segít szakkönyv, nem segítenek mások történetei. Mert ő egyedi, egyszeri és megismételhetetlen, nincs két egyforma lélek, egyforma sors. Az általános történetek másokról most nem visznek közelebb a megoldáshoz, nekem az ő lelkét megnyitó kulcsra lenne szükségem, de azt ugyan hol találom? :( 

Megbízott bennem, amikor még egy másik dimenzióban engem, kifejezetten engem választott az anyjának. Vajon azt kapja, amit várt? Vagy tudott valamit, amit én most még nem? 

Ki fog nekem segíteni? Lesz valaki, aki megmondja, mit kellene tennem? Meg fogom tudni ezt oldani? Vagy teljesen egyedül vagyok, és semmi másra nem hagyatkozhatok, mint az ösztöneimre és az anyai megérzéseimre? 

Nem akarom látni, hogy szenvedjen. Azt szeretném, ha boldog lenne, biztos önmagában, az értékeiben és olyan teljes életet élhetne, mint a testvérei. Le akarom venni a válláról azt a terhet, ami születése óta nyomja, mert nekem is fáj, ha látom, hogy gyötrődik. 

Azzal, hogy felnőtt, megváltoztak a jelzései és még nem ismerem ki magam időben köztük. Kétszer késtem el eddig, kétszer észleltem eddig a segélykérő jeleket túl soká. Nagyon fogok figyelni, hogy harmadjára már résen legyek és megtanuljam ezt az új jelzésrendszert. 

De most éppen tanácstalan vagyok és nagyon elveszett. :(






2014. október 16., csütörtök

Verseimről


2009-ben fogtam magam, és írtam néhány verset. Ez persze nem ilyen egyszerűen történt, mint ahogy ezt a mondatot ilyen könnyedén leírtam, hogy "fogtam magam".

Az ihletadó egyértelműen Bujáki Lívia, gyerekkori író-költő barátnőm volt, mert ámulva és mérhetetlen boldogsággal, csodálattal olvastam minden költeményét. Lívi versei zenélnek, énekelnek, dúdolnak, muzsikálnak. Nem egymás mellé rakott rímelő szavak, hanem táncoló, megelevenedő költemények. Szerintem millióból jó, ha egy ilyen tehetség van, de talán még ritkább. Nem túlzok: hasonlították már a stílusát Weöres Sándoréhoz, képletesen az ő unokájának titulálva. Bárki meggyőződhet Lívi tehetségéről, pl. a Füzesi Zsuzsa által illusztrált Álom a Holdról című gyermekeknek szóló kötetében, vagy a Facebookon közzétett versein keresztül. 


Én prózában "utazom", de szeretem a verseket is (olvasni), ahogy szeretek gyönyörködni a csodálatos festményekben, vagy olyan videókat nézni, ahol éppen megszületik egy művész új alkotása, és látható, ahogyan egy vázlatból remekmű születik.

Sem költői, sem festői vénám nincs, ki tudom fejezni magam írásban, de mindig csodáltam azokat az embereket, akik rímbe tudják szedni az érzéseiket, vagy színekkel ki tudják fejezni, netán komponálnak egy dalt. Én is vágyom mindhárom kifejezési módra, de ehhez nincsenek meg a kellő tehetségbeli eszközeim.

Aztán mégis gondoltam egyet pár éve, és mocorogtak bennem mindenféle érzések, szavak, gondolatok, amelyek utat kerestek maguknak, és addig - addig forogtak bennem, míg valami módon tényleg testet öltöttek. Így született meg a legelső értékelhetőnek mondható versem, a Fekete Madár (lásd: Kilófaló lélekkönyv - Tükör és árnyék). 


Utána írtam még néhányat, majd több éves szünet következett, amikor megint felszínre akart törni pár rímbe szedett gondolat, és akkor meg is írtam őket. 

Természetesen, mint minden egyebet az életemben, én ezt is "naiv" módon teszem, és ezért is állnak hozzám közel talán ennyire a naiv festők munkái is.)

Éppen ezért tisztában vagyok a korlátaimmal, míg Bujáki Lívi barátnőm (vagy hajdan József Attila, Petőfi) költeményeket ír (és született tehetség), addig én egyelőre csak verseket próbálok. Sőt, idővel megértettem, szükségtelen is bármiféle, bárkivel történő összehasonlítás, hiszen ők Ők, én meg én vagyok: csak a saját szintemen kell és lehet teljesítenem, az meg úgyis annyi, amennyi adatott. :)

Ebben megnyugodva, jólesik ilyen módon is kifejezni az érzéseimet néha, jó időtöltés, szórakoztató tevékenység verset írni, ahogy néha szívesen kitöltök egy sudoku táblát is (én, a matematikai antitalentum..) :), vagy ahogy (szintén "naiv" stílusban) illusztráltam a saját receptes - mesés könyvemet. :) Örömet jelent, alkotás mindegyik. 

Ezek figyelembevételével tudom olvasásra ajánlani a verseimet, melyekből álljon itt most néhány, és időnként esetleg mutatok még belőlük.  :)


Erdő
Téli reggel
Szabadon Toscanaban
Éji vers

Erdő

Az M5-ös autópályán közlekedünk, és mindig szívesen nézelődöm úton Pest felé a  kocsiból. Szeretem a fákat, az erdőket, a mezőket, a szántóföldeket, hatalmas fóliasátrakat, az egyik tanyán a birkanyájat, gémes kutat, vagy a legelésző őzeket.

Olyan titokzatosnak hatnak a fák, ahogy a suhanó kocsiból megpróbálunk egy erdő mélyére nézni:) Ez jutott róla eszembe:


Szoó Judit:
Toszkán őszi erdő

Meg tudnám ölelni az erdőt,
az ég felé törő sudár fákat,
a remegő akácost,
ezüstös nyíreket,
ölelném az ágak közt szűrődő
langyos őszi napfényt,
a fák tövében
búsan bőgő gímeket.
Karolnám az erdőt borító,
felhőkből szőtt eget,
rajta a napot,
esőt szitáló, liláskék felleget.
Száz éves tölgy vastag kérgébe
emlékül karcolnám nevem,
de hang nélkül is hallom
a fa hangját: megkérlek
testvérem, ne tedd!
Varázserdő mélyén
körbefonnak a hangok,
csicsergés, madárfütty,
reccsenő faág,
mókus ugrál egy vén fenyő ágán,
riadtan rebben egy madár.

Szunnyad az erdő,
a látóhatár mögé  bújik a nap,
felkel a hold is, és ami itt él:
elalszik ezüstszín paplan alatt.



Szombat reggelek

A szombat reggeli ébredésnek van egy csodálatos hangulata. Mindig én ébredek elsőnek, mert én is fekszem le először. :) Míg a gyerekeim akár délután háromig is képesek aludni (hajnalig tartó chat-elés után nem csoda), és még férjem is 10-ig, fél 11-ig alszik hétvégén többnyire, addig én legkésőbb nyolckor ébredek.

Ilyenkor, ébredés után semmihez nem hasonlítható az az érzés, hogy előttünk egy csodás hétvége ígérete, két napig se "munka", se iskola, együtt az egész család.

Közös vásárlás a férjemmel, utána készül a hétvégi ebéd, délután vagy elmegyünk moziba együtt, vagy csak a "fárasztó" nap után alszunk egyet (nyilván nem a háromkor ébredő gyerekeim, de a férjem mindig kapható egy kis sziesztára, és én is szeretek nyugiban eldőlve olvasni hétvégén.)

A szombat reggeli ébredésben már benne van mindennek az ígérete, és ilyenkor nem is kelek fel azonnal, hisz ez a két nap a pihenésről szól: olvasgatok, elmélkedem, vagy éppen verset írok, sőt, olyan is van, hogy egy félórára visszaalszom. :)


Szoó Judit:
Téli reggel

Hófehér dunnámon fekszem,
lassan ér ide a pirkadat,
párnámba fúrom az arcom,
tartson örökké a pillanat.

Hó födi kinn a tájat,
kályhámban táncos tűz ropog,
fenyőfám megfagyott ága,
ütemre veri az ablakom.

Valaki bebújik mellém:
a magány kis teste érkezett.
Tűnődöm: - Kell – e nekem vendég?
- Mért jöttél? - értetlen kérdezem.

 Szótlanul hagyja el ágyam,
tudja jól ő is, itt nincs helye,
nem vitáz’ és nem is érvel,
újra csak enyém a fekhelyem.

Egyetlen társam a béke
- ezen az áldott reggelen,
s mielőtt elvisz az álom- ,
kezembe fonódik kis keze. 



Munka után

Sokan "ki vannak akadva" az iskolai verselemzéseken, amikor felelés által vagy dolgozatban kérik számon rajtuk, vajon "mit gondolt a költő", amikor az adott verset-sorokat írta. :)

Hát, hogy mit gondolt, nyilvánvalóan csak ő tudhatta, még ha persze nyilván a fő téma mindenki számára érhető is.

Én most megkímélek mindenkit a találgatástól, elmondom magam, hogy mire gondoltam írás közben. Vannak bennem érzések, gondolatok, benyomások, és egy-egy versben leginkább egy-egy ilyen számomra fontos pillanatot szeretnék megörökíteni.

Vannak dolgok, amelyeket egyszerűen érzünk, de amikor szavakba kell önteni (akár prózában), hogy miért is tesz minket olyan boldoggá, sokszor alig találjuk a szavakat, megfelelő jelzőket, hogy érthetően érzékeltetni tudjuk, mi is játszódik le bennünk.

Hát versben ezt nyilván még nehezebb megfogalmazni, de ez az igazi kihívás.:)

Biztosan nem én vagyok így ezzel egyedül, hogy amikor véget ér egy munkanap, és egyértelmű, hogy másnapig nem kell az adott feladattal foglalkozni (lehet hazamenni a munkahelyről, irodából, iskolából) és miénk a nap hátralévő része: akkor ez olyan felszabadult boldogságot jelent.

Én attól, hogy itthonról dolgozom, ugyanúgy megélem ezeket a pillanatokat. Nekem is van munkatársam, akit meg kell várnom esténként, és hiába tudok napközben minden egyebet elvégezni munka mellett (pl. a háztartásban), mégis, amíg nincs lezárva arra a napra a munka rész, addig nekem is készenlétben kell lennem.

Aztán amikor végre vége, nos akkor, mintha kitárulna előttem a világ és mázsás súlyok hullanának alá a szívemről: újra szabad vagyok, és természetes, hogy első utam ki a legelőre vezet - akkor is, ha most épp csak libák vannak ott...

Ezt a pillanatot szerettem volna megörökíteni ebben a versben. :)

Szoó Judit: 
Szabadon Toscanaban

Kisétálok. Vége a napnak,
körbefonnak a napsugarak:
sok pici inda, kis sugaracska,
száz kicsi kézzel megsimogat.

Visz ki a lábam. Szólít az égbolt.
Koncertet adnak a kismadarak,
tűnik a zöld és tűnik a földút:
végtelen nyílik a lábam alatt.

Állok a fényben, fürdöm a nyárban,
nincs aki kérdez, nincs aki szól,
távoli minden, nincs aki nézne,
kiskutya szemmel a bokrok alól.

Szemeim hunyva, és mégis látok:
- erre az akác, arra az ég -,
itt lenn egy pitypang felém fordítja,
felborzolt szirmú kicsi fejét.

Egyedül vagyok, állok a fényben.
Nem megyek innen, itt maradok
(hiába szólna, vagy hívna bárki),
mert ezt itt most, én így akarom. 


Forró nyár

Nem tudom, hogyan kellene működnie egy vályogháznak, de a miénk olyan, hogy télen megfagyunk, nyáron viszont elpusztulunk a melegtől.

Amikor Toscanába költöztünk, olyan csórók voltunk, hogy nem volt pénzünk az ajtóra szúnyoghálót tetetni, aztán ez éveken keresztül így maradt, mert mindig volt fontosabb dolog.

Így aztán éveken keresztül szenvedtünk is éjjelente, mert a szúnyogok, legyek és egyéb állatfajták miatt persze nem lehetett nyitva hagyni a bejárati ajtót, és nem volt semmi légmozgás a bezárt lakásban, olyan volt így, mint egy katlan.

Szokásommá vált, hogy amikor nagyon nem bírtam már tovább, kimentem kicsit a kertbe, ahol nem csak kifejezetten hűvös volt, de varázslatos is a csillagokkal teleszőtt éjszakai égbolt. Nem győztem betelni a látvánnyal, ilyet csak vidéken lehet látni, ahol nem takarják el a város fényei előlünk ezt a csodás képet.

Egy évbe telt, mire versben is meg tudtam végre fogalmazni azt az adott pillanatot, amikor kilépek a hűvös éjszakába, és egyedül gyönyörködöm a csillagokban. :)

Szoó Judit:
Toszkán éj

Olyan a ház, mint a katlan,
nincs maradásom, mennem kell.
Csendbe’ kilépek: magányos este,
percekre is, de pont ez kell.

Festői szép az éjjeli égbolt,
tücskök éneke nékem szól,
átjár a hűvös: augusztus van már,
ezernyi csillaga szikrát szór.

Múlnak a percek, várok a csendben,
mégis megáll a pillanat.
Nincs sírás-jajszó, nincs ami fájjon,
tőlem itt érhet a pirkadat.

Egyedül vagyok, de közben mégsem,
a ragyogó égbolt már én vagyok:
lehullva, fátyollá olvadva össze,
elborítanak a csillagok…

Azok az áldott reggelek....

Reggelente mindig egyedül vagyok. Úgy értem, ha nyár van, akkor még alszik az egész család, amikor kimegyek a kertbe, ha tanév, akkor meg mindenki suliban van, vagy a férjem Pesten.

Most olyan a napirend, hogy a férjem hordja a két nagyot Pestre a suliba, ő pedig intézi napközben a különböző ügyeket, én pedig viszem Marcikát a helyi iskolába.

Már azt is szeretem, amikor kora reggel tekerem a bicajt, olyan szabadságérzés van bennem:), olyan jó, mint egy ébresztő reggeli torna. Az sem érdekel, ha elázom, hiszen csak olyan, mint egy természetadta reggeli zuhany, és hát nem cukorból vagyok, majd megszáradok vagy átöltözöm.

Miután Marcikát leadtam és hazatekertem, átöltözés után irány a kert. Egyik kezemben viszem a komposztos vödröt, amibe a konyhai, lebomló hulladékot gyűjtjük, a másikban a kukoricát a libáknak, tyúkoknak, és egy kisebb vödröt - a takarmányosba rakva - még Vakarcs kajáját is.

Kiszórom az első adag kukoricát felérve az ólhoz, és olyan jó nézni, hogy a kis toszkán birodalom lakói mind odasereglenek és békében csipegetnek. Ekkor gyorsan visszalépek a pihenőkertbe, hogy amíg a szárnyasok elverik az első éhségüket, kiengedjem Mazsit és Scoobyt is.

Ekkor szoktam hátrasétálni Vakarcshoz, megetetem, friss vizet adok neki és jön egy kis reggeli üdvözlő simogatás. :) Úgy szeretem ezeket a reggeleket, még minden tiszta, friss, én is tele vagyok energiával. Általában nincs kedvem visszamenni a házba, van, hogy lesétálok az erdőig, körben madarak csicseregnek, vijjognak, csipognak, hallom, ahogy egy mókus ropogtat valamit. Hátraszűrődik az ólaknál kukoricázó libák gágogása, csendesen susog az akácos, most ősszel halk nesszel lehull egy-egy elszáradt levél.

Ekkor érzem másodjára teljesen szabadnak magam, felettem a kék égbolt, lábam alatt a puha föld, körben csupa zöld minden.

Aztán muszáj elkezdeni a napot, összeszedem a tojásokat, megitatom a tyúkokat-libákat is, és megkapják a maradék kukoricát. Lesétálva megdögönyözöm a lenti kutyákat, Mazsiékat, aztán a házban kezdődik a napi rutin: elpakolás a gyerekek után, főzés, mosás, takarítás, majd elrepül a délelőtt és már indulhatok is Marcikáért. Közben írok is, rengeteget, vagy blogot, vagy könyvet, vagy új híreket, számlákat, intézem a KF "birodalom" :) ügyeit is.

De a reggelek... Mint egy kollektív meditáció a természettel és az állatokkal összefonódva, aktív elcsendesedés... Egész napra feltölt az a kis idő reggelente kinn a szabad ég alatt, és jelenleg elképzelni sem tudom, hogy másképp élhetnék. :)


Bár már ősz van, íme néhány pillanat a toszkán reggelekből (itt Marcika még oviba sem járt, szerettünk kint bóklászni a legelőn, most már egyedül szoktam menni) :)





Mindent elborított a kamilla, olyan volt benne Marcika, mint egy futkosó kis kobold:) 


2014. október 15., szerda

Édes kicsi Bambim, első saját születésű kecskénk!

Gyönyörűségem, Bambi

Ott tartottunk, hogy Álmos kecskénket elajándékoztuk, amikor kiderült róla, hogy kissé hiperaktív és nagyon szociopata. :)

De addigra már megvettük Emesét a lányt, akit neki társul szántunk, de mivel Álmos elkerült a háztól, kellett egy új bak, ő lett Mackó. 

Csakhogy. Amit mi nem tudtunk, hogy Álmos addigra elvégezte azért férfiúi feladatait, és mire a pót bak, Mackó a birtokra került, Emese már vemhes volt. És "természetesen" bakot ellett. :) Ő lett édes kicsi Bambim, és imádkoztam, hogy Álmos vére nehogy kiütközzön rajta, de szerencsére a végtelenségig szelíd és imádni való volt, annyira szerettem őt, hogy elmondani sem tudom. Mert nemcsak kedves volt, de csodálatosan gyönyörű is, az a szép kis arca, gyönyörű szemei... Tényleg, mint egy kis őzike, akiről a Bambi nevet kapta. (Bár utólag ez elég rossz ómen volt, de akkor ki gondolt erre...)

Mint írtam korábban azt is, egyetlen bak simán meg tud termékenyíteni 100 lány kecskét, mi meg itt voltunk egyetlen lánnyal és két bakkal. :) Már csak vagy 199-cel több lány kellett volna, vagy eggyel kevesebb bak, de Mackót is szerettem, kicsi Bambimról nem is beszélve, úgyhogy egyelőre elfogadtuk, hogy ez most így alakult. Bambi olyan volt nekem a kecskék között érzelmileg, mint Mazsi a kutyák közt. :)

Születésével tehát kecskeállományunk három fősre duzzadt és nagyon boldogok voltunk. Azt hiszem, ők is, még arra a kevesebb mint egy évre, ami megadatott nekik...



Nem voltunk otthon, amikor a kicsik születtek (az egyiküket már halva találtuk, csak Bambi maradt meg), ezért még a legeltetéshez használt lánc is rajta volt szegény Emesén (akkor még nem volt teljesen lekerítve a birtok és ki kellett őket kötni a legelőn, a karámokban voltak szabadon). 


Hát, itt még én sem mondom, hogy olyan gyönyörű volt, de hát pár órája született csak, nem csoda, hogy még a nyelve is lógott szegénykémnek a nagy erőfeszítésben, amit a közlekedés jelentett. :) 

Azért azt már rögtön tudják, hol kell keresni a tejet:), és az tetszik a legjobban, hogy az is ösztönösen megy egy félórás kis kecskénél is, hogy hogyan kell az orrával "megdöfködni" az anyja tőgyét, hogy meginduljon a tej! Ezeket olyan csodálatosnak tartom, hogy minden olyan eleve elrendezetten megy az állatvilágban, mindenki tudja a dolgát. 


 




Itt már nagy vagyok és tényleg gyönyörű, most éppen mint egy kis durcás óvodás:)



Még találkozunk, édes kicsi Bambim, veled is! 

Malacka-Mackó, az apakecske

Első kecskénk tehát Álmos lett, a társa pedig Emese, és az volt a terv, hogy ők alapítják meg a toszkán kecskenemzettséget itt "Toscanaban", csakhogy közbe szólt az a tény, hogy Álmosról ivarérett korára kiderült, hogy egy pszichopata állat, és el kellett ajándékozni, mert nem lehetett vele bírni.

Bak nélkül viszont nincs szaporulat sem, tehát ismét irány a dabasi vásár, és ugyanattól a gazdától, akitől korábban Emesét, most megvettük Malacka-Mackót. (Nem tudtuk eldönteni, mi legyen a neve, ezért hol így hívtam, hol úgy...)

Álmos egy sima magyar kecske volt és nagyon vad, Emese viszont a legbékésebb teremtmény, aki létezhet, és megtudtam azt is, amikor vettük, hogy ő szánentáli-búr keverék. Ezért döntöttem úgy, hogy a jövőben is ennél a kombinációnál maradok, hátha a bakkal nem járunk pórul.

Szóval megérkezett Mackó, de mivel fiatalabb volt, mint Emese, most azt kellett kivárni, hogy ő váljon ivaréretté és végre lehessenek kiskecskéink.

Természetesen nem kell mondanom, hogy ez sem úgy alakult, ahogy terveztük. :) Foly.köv. a következő bejegyzésben.
Ilyen pici és cuki volt, amikor megvettük. Emese addigra már nemcsak felnőtt volt, hanem várta a saját gidáját, csak mi ezt nem tudtuk. Abban reménykedtünk, hogy majd pótanyja lesz a kis Mackónak, na, hát olyan pótanyja volt, hogy olyan durván taszította el szegénykét, hogy csak nyekkent, úgyhogy külön is raktuk őket. Nem tudom, egyébként is ilyen barom lett volna-e Emese, de arra gondolok utólag, hogy a vemhessége miatt volt ilyen. 



Férjem, meg a kecske és a toszkán naplemente :):)

Mackóból férfi lett


Elől, a barnás színű, szarvas kecske Mackó. Ő kifejezetten pici maradt, és kicsit próbálgatta az erejét, de meg sem közelítette vadságban Álmost soha.