2014. október 26., vasárnap

Mit érez egy depressziós ember?

Erre mondják, hogy jó kérdés...


Pedig én tudom, mert voltam depressziós. De vannak (szerencsére sokan), akik sosem élték át ezt a lehangolt állapotot, így valójában, érthetően, elképzelésük sincs, mit él át az az ember, aki ebben a betegségben szenved? (Vagyis nem pusztán "depis", ahogy becézzük azt az állapotot, amikor kicsit rossz a kedvünk valamitől vagy egy fél napra lehangoltak vagyunk.)

Ez akkor különösen nagy baj, ha egy családtag válik depresszióssá egy olyan családban, ahol senki más nem volt még az. Ott állnak tétlenül, hogy most mit kezdjünk vele, honnan tudhatnánk, min megy át, mit érez?

Amikor a depresszió jeleit észleljük valakin, elhamarkodottan hajlamosak vagyunk azt mondani, csak megjátssza magát, lusta, így bújik ki a munka, a felelősség alól, csak sajnáltatja magát. Igen, ilyen is van, és természetesen, nem is ezt nevezzük depressziónak! Valóban vannak emberek, akik valamilyen betegséggel takarózva próbálják megúszni az életet, lelkileg terrorizálva és kihasználva a környezetüket, és a depresszión kívül ezer más dologra hivatkozhatnak. Mai bejegyzésemben természetesen nem a csalókról akarok írni.

Annyi igaz, hogy egy valóban depressziós ember külső szemlélő által nézve tényleg úgy tűnhet, hogy csak lusta. Nem akar felkelni, nagyon súlyos esetben folyton csak alszik, mindig kedvetlen, fanyar, az embernek már attól elmegy az életkedve egy idő után, ha ennek a személynek a társaságában van.

Sosem jó neki semmi, semmivel nem lehet feldobni. Ha megkérdezed, mit szeretne, mivel lehetne örömet szerezni neki, mire vágyik, már nem vágyik semmire. Vagy az a legrosszabb, amikor ő maga is tanácstalanul azt válaszolja: fogalmam sincs. Ez a legelkeserítőbb ebben az egész betegségben, hogy valóban, hogyan is lehetne valakin úgy segíteni a családtagoknak, ha az illető még maga sem tudja, mi lenne neki a jó?

Gyakori tünet, hogy nem eszik. Nem hatnak vonzerőként a korábbi kedvenc ételek, ha eszik egy keveset, csak azért, mert tudja, hogy az életben maradáshoz enni kell valamennyit, de az evés, mint örömforrás, megszűnik.

Amikor valaki depressziós, teljesen demotivált. Ezt úgy képzeld el, hogy felébredsz reggel, és egyáltalán nem érdekel, hogy elmész munkába vagy sem, hogy bevásárolsz-e vagy sem, hogy lesz-e ebéd a családnak vagy sem? Természetesen, a lelkiismeret még egy súlyosan beteg embert is nagyon sokáig "életben tarthat", tehát megfőzi az ebédet, elvégzi, amit nagyon kell, de mindezt teljes érdektelenséggel, fásultan teszi, és legszívesebben csak mozdulatlanul feküdne. Nem azért mert lusta, nem azért, mert nem akar dolgozni, hanem ilyenkor hiányzik belőle valami, ami egy egészséges emberben ott van, és magától értetődővé teszi, hogy tennie kell a dolgát, sőt, még élvezi is. Egy depressziós ember nem élvez semmit. Ahogy súlyosbodik az állapota, úgy szokik le a korábban kedvelt tevékenységekről. Nem érdekli a kertészkedés, a főzés, a hobbija, az utazás, nem nézi a kedvenc műsorait, nem olvas, nem érdeklődik mások iránt.

Sőt, az egyetlen gondolata, hogy mi a fenét keres itt a világon? Hogy a pokolba fogja kibírni még évtizedeken keresztül EZT az állapotot. Mert az élet számára kínkeserves. Nem talál semmi értelmet benne, semmi vonzerőt, hogy ugyan miért is kellene reggelente felkelnie. A nap ragyogása, a madarak csicsergése és ehhez hasonló "nagy igazságok", melyekkel próbálunk lelket önteni belé, teljességgel hidegen hagyja... Ilyenekkel nem tudsz már hatni rá. Ha hívod sétálni, ha programot szervezel neki (amit régen egyébként nagyon szeretett), most ha el is megy, ugyanolyan fásultan tér róla vissza, ahogy elment. Ez a vég.

Ez nem megjátszás, nem színészkedés, ez nagyon komoly betegség.

Amikor még kezdeti a depresszió, akkor valóban segíthet a család, ha próbál a lehangolt személy kedvére tenni, vagy segíteni új hobbit, elfoglaltságot találni, együtt sportolni vele stb. Onnan tudod, hogy nagyon nagy a baj, amikor ezekkel már nem tudod kibillenteni az állandó lehangoltságból.

Egy felnőtt esetén hamarabb gondolunk arra, hogy depressziós lett, mint egy gyereknél. Pedig sajnos egy gyerek is válhat azzá. és sokszor azért ismerhető fel későn, mert az ember magyarázza az iskolai stresszel, a kamaszkorral, szerelmi bánattal, és megnyugtatjuk magunkat, nekünk sem volt könnyű a tizenéves időszak, de valahogy mi is túléltük.

Sajnos nem mindenki éli túl. Sem a kamaszkort, sem a depressziót.

Ha még nem hatalmasodott el a betegség, segíthet, ha pszichológushoz fordulunk, és hétről-hétre hatékony segítséget kaphat a szerettünk.

Amikor viszont már elkéstünk, vagyis a betegség annyira súlyos, hogy a depressziós személy már egyáltalán nem működik együtt az orvossal, bezárkózik stb. akkor sajnos a terápiás ülések már nem elegendők. Ilyenkor jön a pszichiáter, akinek gyógyszerekkel kell első körben annyira rendbe hozni a pácienst, hogy együttműködővé váljon a pszichológussal folytatott ülésekkel kapcsolatban.

Úgy gondolom, ezek az emberek valójában sosem akarnak meghalni. Az öngyilkossági kísérlet, vagy az azzal való fenyegetőzés folyamatos segélykiáltás. A depresszió egy fekete zsák, egy feneketlen mély gödör, egy olyan élethosszig tartó kilátástalanság, amibe napról-napra "beleőrül" az ember: magába a ténybe, hogy ez az állapot már mindig így marad?!

Ő nem tud segíteni magán, és érzi, hogy a szerettei sem tudnak.

Érdekes, hogy ennek ellenére a depressziós embert nagyon nehéz rávenni arra, hogy orvosi segítséget kérjen. "Nincs nekem semmi bajom". "Ezen senki nem tud segíteni". "Hagyjatok békén".

Ezt persze magyarázza az állapota, mert ha abban nem lát értelmet, hogy megmelegítsen magának egy tányér ételt, inkább megeszi hidegen, ugyan hogyan tudna pont abban hinni, hogy ez a mélyen lehangolt állapot valaha is meg tudna változni.

Mi a fontos? Nem kell azonnal orvoshoz rohanni, előbb meg kell győződni arról, hogy a szerettünk nemcsak a bolondját járatja velünk, és "takarózásra" használja a depressziót, bizonyos feladatok elvégzése alól így keres kibúvót. Úgy gondolom, a lóláb valahol mindig kilóg... Egyszerűen érezni, hogy valami nem stimmel, és nem valódi betegségről van szó. Nem tudom ezt jobban megmagyarázni, példákat sem tudok felhozni, mert ahány ember, annyiféle eset lehet, és talán kellően érzékenynek kell ehhez lenni, de egyszerűen érezhető, ha valaki sumákol.

Ugyanígy érezni lehet azt is, ha tényleg baj van. És ha ez biztosnak tűnik, akkor nem szabad tovább várni, szakember segítségét kell kérni minél előbb.

Létezik a köznapi nyelvben mániás depresszió néven ismert bipoláris zavar is. Tapasztalatom szerint, míg "normál" depresszió esetén a beteg csak (gyógyszeres) kezelés hatására tudja visszanyerni "önmagát", az életkedvét. a mániás depressziónál maga a betegség gondoskodik arról, hogy a nagyon lehangolt állapotot kitörően és feltűnően feldobott szakasz kövesse. Ez a betegség jó darabig kordában tartható, sőt, nagyon sok jelentős alkotó ember valamilyen szinten ebben a betegségben szenved, gondoljunk csak a festőzsenikre, akik amikor "szárnyaltak", akár étlen - szomjan, alvás nélkül alkottak, ha nem olyan volt a végeredmény, újra és újra átfestették. Máskor pedig akár hónapokig tartó alkotói válságban szenvedtek, nem volt ihlet, gyötrődtek, kishitűek voltak, majd jött újra a szárnyalás.

Tudnék még írni sok mindent a témáról:), pl, hogy miért is lehet valaki depressziós, melyek azok a tünetek, amelyekre már oda kell figyelni, de amiért ezeket elmeséltem, az csak az, hogy megértsük kicsit, mi játszódik le ilyenkor ezeknek az embereknek a lelkében, mert ha nekem azt mondja valaki, nagyon fáj a lába, nem biztos, hogy pontosan el tudom képzelni, ha nekem még sosem fájt a lábam, de ha elmondja azt is, hogy úgy fáj, mintha ezer apró tűvel szurkálnák, akkor már rögtön jobban át tudom érezni, mit él át, mert tűvel már szúrtam meg magam, vagy léptem szögbe.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése