2015. december 11., péntek

Süssünk Kilófaló fatörzset!

Kilófaló karácsonyi fatörzs

Anyu "csak" főzni tud, de azt nagyon! Én tőle tanultam, ugyanúgy ízesítek, olyan az elkészült ételek íze, mint mikor anyu készítette gyerekkorunkban, szóval, jó mesterem volt. :)

Sütni viszont egyáltalán nem szeretett, nem is tudott. A palacsinta-rizskókh kategóriában kimerült a tudása, de érdekes módon nekünk nem is hiányzott. Valószínűleg azért, mert mamáékkal, anyu szüleivel éltünk közös telken, így aztán mégsem volt hiány soha sütiben.

14 éves koromtól kezdve pedig már én sütögettem, és azóta folyamatosan. :)

Mégis volt egy emlékezetes eset úgy 30 évvel ezelőtt, mikor Anyu merész döntést hozott és fatörzs sütésbe kezdett. A dolog a kezdő lépésnél megbukott tulajdonképpen, mert a piskóta úgy beleragadt a tepsibe, hogy úgy kellett kivésni belőle, azóta vonult be a családi történelembe a történet úgy, mint a "karácsonyi forgács esete", :) hiszen a fatörzs forgács formájában került ki a tepsiből... Anyu aztán továbbra sem erőltette ezt a vonalat, de kárpótolt minket az utánozhatatlan töltött káposztája, kocsonyája, szalontüdő, rántott csirke, húsleves és felsorolhatnám az összes létező hagyományos magyar ételt...

Kicsit izgultam hát ilyen előzmények után, amikor hét éve én is rászántam magam a fatörzs sütésre, ráadásul már Kilófaló (vagyis diabetikus) verzióban... Aggodalmam felesleges volt, az a sütim is tökéletes lett. :) :) (Jó, hát most szerénykedhetnék, de ha egyszer tényleg jó lett, miért hazudjak...? )  :) :)

Mivel éppen akkor nem volt itthon csokis pudingpor, karemellással készítettem, és meg is maradtunk annál, annyira finom lett...

Idén is lesz, itt található a modernizált recept>>>>>>>>

2015. december 10., csütörtök

Tehetség, felsőfokon!

Szeretem a művészeteket. Nem feltétlenül és nem kizárólag azt, ami múzeumban van kiállítva, és nem csak azt, ami több ezer éves, vagy ki kell öltözni hozzá és szent áhítattal végigsétálni egy tárlaton és feszengve vagy akár kötelezően végignézni. (Ezek gyerekkori, iskolai rossz emlékek inkább...)

A művészetben gyönyörködni akkor lehet, ha az ember készen áll rá és már önként vágyik utána. Felnőttként már nekem is megjött a kedvem olyan kiállításokhoz, melyeket gyerekkoromban utáltam, mert nem értettem, ezért nem érdekelt, korai volt, teljesen távol volt még az akkori érdeklődési körömtől.

De még mindig leginkább azt a fajta egyszerű, istenáldotta tehetséget szeretem, amit egy gyönyörű énekhang hallatán érzek, vagy egy mai naiv festmény, vagy egy ceruzarajz láttán. De lehet az egy kézzel készített plüssfigura, egy patchwork takaró, egy horgolt terítő vagy egy makettház is, amiben jó gyönyörködni, Ahogy ilyen érzés egy letehetetlen könyvet vagy szívbemarkoló verset olvasni.

És külön szeretem, ha valami még ötletes is, amellett, hogy gyönyörű és önmagában is ámulatba ejtő.

Ez a két videó példa erre, egyszerűen csodálatos számomra (aki mesefigurás nyuszikon kívül mást nem tudok rajzolni) :), hogy milyen gyönyörűségekre képesek emberek.



2015. december 7., hétfő

Állati anyai szeretet

Híreket, hagyományos tévéműsorokat már egy ideje nem nézek, hallgatok. A valóságshow-k is elérték azt a szellemi mélypontot, ami még nekem is sok (kevés...): már nem szórakoztat, csupán megdöbbent, amit látok, s azon gondolkozom, hová süllyedt az emberi faj... A tehetségkutatókat szeretjük, bár már ott is érezhető a népbutító irányzat, nézhető filmek csak ritkán vannak a tévében, van viszont több természetfilmes csatornánk, és azokat nagyon kedveljük. Általában Marcikával közös időtöltésünk ez. 

Sokáig azt gondoltam, az állatok világa sokkal szebb, kedvesebb, igazságosabb mint a miénk, embereké. Mostanában erről is kezd megváltozni a véleményem... 
Eddig úgy tudtuk, egy állat nem öl hobbiból, élvezetből, unalomból, kedvtelésből - ahogy egy ember képes, és nem öl azért, mert skizofrén vagy pszichopata tömeggyilkos. Azért öl, mert ezzel biztosítja a létfenntartását, és megvan az állatvilágnak a maga rendszere, körforgása. 

Az utóbbi időben mégis eljutottam már néhány alkalommal odáig, hogy szerintem lassan a hírek mellett (lelőtte, felrobbantotta, megölte) már természetfilmeket sem fogok nézni, mert azok sem kevésbé brutálisak és felkavaróak. 

Kicsit "kiakadtam" azon, amikor egy oroszlán letepert egy antilopot, és nem harapta át a torkát, hanem élve elkezdte marcangolni, míg szerencsétlen állat mellső lábaira támaszkodva ült-feküdt, és az alsó végtagjai már nem voltak. Most meddig tartott volna "rendesen" megölni szegényt, ahogy kell? Miért ilyen szemét egy oroszlán? Már az állatok sem a régiek?!

Egy másik esetben a kis gnú épp csak kicsusszant az anyjából, amikor már ott termett egy ragadozó, az anya ösztönösen felugrott, a nagymacska meg elragadta a kicsit: szegény azt sem tudta (legalább), mi történik vele, az élete pár perc volt csupán....

Na ilyenkor érzem azt, hogy köszi, ha ilyen az "igazságos" állatvilág, én már erre sem vagyok kíváncsi. 

Amiket viszont szeretek, azok a szívet melengető történetek, képkockák, ezek miatt érdemes nézni, mert az olyan jellegű videók, amit a Tesóm talált és most én is megmutatok, tényleg meghatják az embert és mégis csak úgy érzi, az állatvilágnál nincs gyengédebb, csodálatosabb... 







2015. november 25., szerda

Marcika, mint agresszív kismalac...

A minap Marcika nagy lendülettel száguld ki a testvérei szobájából, majd egy kanyar után, a konyha kövén esik egy nagyot...
A robajra ijedten összerezzenek, és gondolkodás nélkül kérdezem:
-Jaj Marcika, elestél?!
Akkora baj nem lehetett, mert Marcika rezignáltan felel:
- Nem, leültem...!
A nagyok szobájából hatalmas nevetés, lányom rákontráz Marcikának szánva:
-Na! Életed első poénja! :)

2015. november 19., csütörtök

Korunk gyermeke...

Dolgozom a számítógép előtt ülve.
Marcika: - Mam', finom volt az ebéd!
Csend.
Marcika: -Mam', hallod?!
Én: Jajaja, nagyon ari vagy, köszi! Örülök, hogy ízlett.
Marcika: Na, már azt hittem, inkognitó módban vagy...
Felnevetek a meglepő hasonlaton: - Nem-nem, csak kicsit lassan ért el hozzám az információ :)
Marcika: Hát, igen, lassú vagy Mama, mint az Explorer...

Csak ülök percekig a gép előtt és ráz a nevetés... Ezt megkaptam. :)

2015. október 6., kedd

Így motiválom Marcikát a tanulásra....

A büntetés minden formája ellen vagyok. Szerintem nem  utólag kell megtorolni olyasmit, amin már úgysem lehet változtatni (ez mekkora hülyeség), hanem 

- vagy megelőzni kellene, hogy meg se történjen, 
- vagy büntetés helyett valami jutalom kilátásba helyezésével elérni a jobb eredményt.

A büntetés szerintem a személyiségi jogok megsértése (gyereknevelésről beszélek, a piros lámpán való áthajtás büntetése más kategória), mert akit büntetek, azt korlátozom valamilyen tevékenység végzésében, megfosztom valamitől (szabad eltávozás otthonról (=szobafogság), kapcsolattartás másokkal (barátoktól, velük való programoktól való eltiltás), megfosztás élményektől stb. És szerintem megalázó is, mert arról szól, hogy tennék valamit kedvem szerint, és ebben (a szabad tevékenység gyakorlásában) egy másik ember meggátol, mert ő ezt a döntést hozta - az én életemről.... Én ezt nem tudom elfogadni. 

Én sem szeretném, ha engem bárki így "nevelne" (hogy fel vagyunk háborodva, ha valakit a férje rövid pórázon tart!), egy gyerek sem más. Csak mondjuk egyszerűbb és könnyebb kiosztani egy büntetést (meg talán sokszor a gyereken levezetni a más miatt érzett dühünket...), mint kicsit agyalni, dolgozni azon, hogy az adott problémát hogyan is lehetne érzően, a gyereket szeretve megoldani, elhárítani, megszüntetni...

Hát nekem elég sok időbe telt, míg kitaláltam valamit. Amíg nem volt ötletem, csak várni tudtam, "benyeltem" a Marcika által hazahozott mínuszokat  (felszerelés- vagy leckehiány miatt), ami persze nekem, mint szülőnek is egy kudarcélmény minden alkalommal, hiszen százszor megkérem, százszor megígéri, hogy jobban odafigyel, bekarikázza, bejelöli a leckét, rendesen bepakol. Én is átnézem, de ha nincs felírva, akkor ugye nekem sincs mit számon kérni, ezek után mit tehetek? És csak becsúszik egy-egy mínusz, aminek a mi iskolánkban elég komoly következménye van, de ez egy másik történet.

A zsetonos módszer nem volt ismeretlen számomra, mert hasonlót már a gyerekeink fejlesztő foglalkozásain is alkalmaztak a pedagógusok, és ők ezt nagyon szerették. De tudtam, hogy ez Marcikát (hogy játékpénzek gyűjtögetésével édességet, ölelést, együtt töltött órákat, apró játékokat stb) vásárolhat, nemigen fogja motiválni, mert ezek az alapfelszereltség részei nálunk :), ezek alanyi jogon  járnak, nem kell érte semmit felmutatnia. A Kinder-tojás mütyürök gyűjtögetéséből pedig már kinőtt, ami még inspirálóan hatott rá három évesen, ma már nemigen. :) 

Viszont a különféle számítógépes játékokat nagyon szereti. Ezeknek van olyan típusa, melyeket pénz befizetése ellenében le lehet tölteni. Így jött a nagy motivációs ötlet, hogy ha öt egymást követő tanítási napon (ami egy teljes tanítási hét ugye), nem kap egyetlen mínuszt sem, megjutalmazom 1000 forinttal. A legolcsóbb játékok 3000 forintnál kezdődnek, három hétig kell legalább hibátlanul teljesítenie, hogy ez összejöjjön. Ha kedden kap egy mínuszt, akkor szerdától indítjuk újra az öt napot, és következő hét keddig nem hibázhat, és mindig így indul újra a számláló, ha becsúszik valami. 

Ez egy játék, inspiráció, izgalom, úgy teljesít, hogy látja a célját, értelmét, hasznát, profitál belőle, ha lelkiismeretes: én ezt sokkal előrevezetőbbnek érzem, mintha állandóan büntetném... És nekem is jobb érzés, ami nem elhanyagolható tény, ha olyasvalamiről beszélünk, ami folyamatosan, évek számára fennáll: én nem szeretném az egész általános iskolát ilyen rossz közérzettel, állandó lelkiismeret-furdalással végigcsinálni, a gyerekkel küzdve. 

Persze, mint mondtam, ehhez kell egy kis akarás a szülő részéről is, kell egy kis időbeli, érzelmi, esetünkben még anyagi befektetés is. Azt is elismerem, hogy nem könnyű megtalálni, mivel lehet a gyereket motiválni, de azt nem hiszem, hogy létezne olyan gyerek, akire semmivel nem lehet hatni, vagy ha igen, ott más problémák lehetnek, és akkor előbb azokat kell kezelni. 

Az én gyerekem átlagos kisfiú, nála ez a módszer bevált. :) 

És ha valaki azt mondaná, hogy ez nem helyes módszer, mert a gyereknek kötelessége tanulni, ez a dolga, felháborító, hogy erre jutalommal kell rávenni, erre azt mondom, hogy igen, papíron ez a gyerek dolga, ám ha mégsem így működik egy gyerek, akkor igenis meg kell találni azt a módot, hogy munkára ösztönözzük, mert attól, hogy az elveket hajtogatjuk, és a gyerek kötelességeit emlegetjük, még tele lesz mínusszal, rossz jegyekkel... 

Kis haramia, de bármit tesz: az enyém! :)

2015. szeptember 25., péntek

Tizedik (és tizenegyedik) könyvem...

Könyvekről nem nagyon írtam mostanában a bejegyzéseimben, ennek valószínűsíthető oka az, hogy éppen könyvet írok. :) 

Rögtön kettőt is: egyik a Lélekkönyv-sorozat harmadik része, a másik, amiről most szó lesz, egy új Kilófaló szakácskönyv. 

Előrendelhető itt>>>>

Mi lesz benne? 

Az eddigi gyakorlatnak megfelelően az új könyvbe bekerül az előző könyvem megjelenése óta született összes recept, ami a honlapra már kikerült, most pedig nyomtatott formában is elérhető lesz. Ezt eddig is így csináltuk ugye. De természetesen lesz sok újdonság, például kevertem egy újfajta lisztet, "rusztikus-rozsos Kilófaló lisztkeveréknek" neveztem el. Gyártani nem fogjuk, inkább azért is találtam ki - nem egy bonyolult találmány, majd látni fogjátok, de olyan finomakat lehet sütni belőle!-, mert én magam is bele tudok unni egy idő után a "jóba". Bármennyire szeretem a magam sütötte kenyérfélék, péktermékek ízét, az ember mégsem három-négyféle ételen szeretné leélni az életét, és ez a kenyerekre, péksütikre is igaz.

Minden kötetre jut egy-két újragondolt recept, nem azért, mert a korábbiak rosszak, csak ahogy nincs két egyforma húsleves, ugyanígy egy-egy édes és sós sütemény is elkészülhet ugyanolyan finomra, de más és más recept alapján.

Aztán természetesen lesz benne sok új süti, meg mindenféle egyéb, amit ha most elárulnék, hol lenne a meglepetés? :)

Hogy mikor jelenik, meg, azt még ne kérdezze senki, mindig ez a kritikus pont, tudom, jó lenne karácsonyi ajándéknak, de nem szeretnék felelőtlen ígéreteket tenni, most annyi a biztos, hogy készül. :)

Ahogy az is biztos, hogy már nagyon szép fotók születtek és azon leszek, hogy minél több kerüljön bele.

Előrendelhető itt. 

Mi NEM lesz benne? 

Ebben most nem lesz líra, költészet, novella, önfejlesztés, ezotéria: nem szeretném a jövőben keverni ezeket a dolgokat: a felsoroltak maradnak a Lélekkönyvekben, a szakácskönyvek pedig maradnak azok, amik eredetileg: Kilófaló receptekkel teli gyűjtemény, szép fotókkal illusztrálva, persze a szakácskönyveim védjegyévé vált néhány oldalas bevezető rész azért ezekből sem marad ki. :)


Hogyan fog kinézni? 

A kérdés jogos, hiszen van az első öt könyvem, aztán van a kisebb méretű, kemény táblás  Lélekkönyv-sorozat, és van egy harmadik fajta könyvem is, a spirálos Alapszakácskönyv, vagyis ez (sárga):


A praktikumot szem előtt tartva szerintem a spirálos kivitel a legideálisabb egy szakácskönyvhöz, ezért maradok annál. Ahová lapozok, ott megáll, kis helyet foglal, a fényes lapoknak köszönhetően pedig könnyen le lehet törölni, ha rácseppen valami.

A Lélekkönyv is marad a jól bevált, A5-ös méret, a témához illő elegáns, kemény táblával.

A jövőben pedig, az eredeti Kilófaló szakácskönyvek is átveszik a spirálos formát, kisebb méretet az új kiadások során, így az új olvasókhoz is egységesen jutnak el a régi könyvek is. :) (Ez még odébb lesz, a Házi csodákat leszámítva van még mindegyikből.)

Előrendelhető itt. 

Valami ilyesmire gondoltam tizedikként


:) 



Addig is, míg az újak elkészülnek, 

itt találhatók az eredeti Kilófaló szakácskönyvek + Meseszakácskönyv
itt a Lélekkönyvek és az Alapszakácskönyv.





2015. szeptember 22., kedd

Újragondolt gazdálkodás - avagy kert, tyúkok, őrült kutyák...

Nagyon szép őszünk van, emlékszem, tavaly ilyenkor többször is eláztunk Marcikával reggelente, iskolába menet. Most szinte nyári meleg van sokszor, de ez még mindig jobb, mint a hajnali eső (bár éjjel jöhet, jön is.)

Néhány aktuális képet hoztam, annak apropóján is, hogy kilenc hónap alatt túltettem magam azon, hogy karácsony előtt (ha jól emlékszem), valami állat (és itt kivételesen valami négylábúra gondolok) elhordta az összes kakast, tyúkot, a kedvenc kopasz nyakúmat is...

Tavasszal még úgy gondoltam, életre keltem a baromfiudvart, de aztán mivel június első napjaiban más állatok (itt már kétlábúakra célzok és nem madarakra...), a libáink egy részét hurcolták el, nem nőtt bennem a lelkesedés az újrakezdésre.

Aztán nyár végére minden leülepedett, kigondoltam egy rendszert, kellőképpen rápihentem a projektre:), és nekivágtam. Egy délután alatt összeeszkábáltam a 11 tyúk befogadására alkalmas méretű ólat, egy szombati nap alatt elkészült a kutyabiztos kerítés is az udvaruk köré, másnap pedig a dabasi vásárból megérkeztek a lakók is, egész pontosan 10 db tyúk egy db kakas családfővel. 1500 forint volt mindegyik darabja, amin elsőre picit felszisszentem, olcsóbbra emlékeztem, ám amikor megláttam őket, tudtam, a legjobb vásárt csináltam, ugyanis ezek már 18 hetesek, néhány hét múlva tojni fognak, szemben a vásárban kapható többi, apró termetű, hetekkel fiatalabb jércével.

Én hajdanán olyan vidéki életet képzeltem el, ahol békében poroszkálnak az udvarban a kutyák és a cicák, kapirgálnak a tyúkok, totyognak a kacsák, libák, rikoltozik a gyöngytyúk meg a pulyka, és legelésznek a kecskék. Szóval amolyan tanyasi hangulatban gondolkoztam...

Na most, mivel alapból a legelső állatunk egy hatalommániás, idegbeteg, makacs, akaratos, terrorista alkatú puli lett (Mazsi, amúgy imádjuk), rögtön az első lépéssel szerte is foszlottak az álmaink, mert ez olyan hülye, az öccsével, Scoobyval együtt, hogy rajtuk kívül semmilyen állatot nem tarthatunk a kertben, udvarban, mert ezek mindenkit levadásznak és likvidálnak. Pedig csak terelőkutyák hivatalosan, csak valahogy mindig túlteljesítik a tervet... (És van olyan porta, nem is egy, ahol hitetlenkedve látom mindig, hogy kutyák, macskák, kacsák, csirkék a legnagyobb egyetértésben megélnek egymás mellett, szóval nem megvalósíthatatlan álom, amit kigondoltam.)

Egy darabig ár ellen úsztam, volt egy álmom, és nem tudtam elvonatkoztatni tőle, emiatt sokszor voltam elkeseredve a sok kudarcélmény miatt (kutyák által megölt tyúkok, cicák, megsebesített kecske), míg egy idő után átjött az egyik kedvenc vezérmondat értelme: "Ha nem lehet az, amit akarok, azt akarom, amit lehet...."

Innentől kezdve szeparáltunk: térben és időben is. Minden ólat megcsináltam atombiztosra, hogy a kutyák semmilyen módon ne jussanak se be, a saját kenneljükből pedig ki. Ez jó megoldásnak tűnt, könnyebb időszak következett, így a térbeli elhatárolódást sikerült megoldani.

Hanem aztán megérkeztek az új cicák, bent nem maradhattak a házban, kint a kutyáktól nem lehettek. Mivel a kutyák természete nem teszi lehetővé a békés egymás mellett élést, kénytelen voltam úgy megoldani, hogy nappal az udvar a cicáké, éjjel a kutyáké. Így időben is meghúztuk a határokat. Ennek megfelelően minden este fél hét körül, hogy sportújságíró feleségként stílusosan fogalmazzak:"térfélcsere" van: a cicák mennek az éjszakai szállásra, a garázsba, ahonnan feljárásuk van a padlásra, úgyhogy mozgásterük van bőven, sőt, ha friss levegőre vágynak, ki tudnak sétálni a tetőre is. (De elég "lusta dögök", úgyhogy leginkább aludni szoktak.)  :) A tyúkok szintén nyugovóra térnek a saját óljukba, a libák szintén az övékbe, és amikor minden "ingerforrást" eltávolítottam szem elől, na akkor kapják vissza az udvart a kutyák.

Az új csirkeólat - ismét korábbi elképzelésemet kényszerűen felülírva - már a pihenőkert egyik távoli sarkában építettem fel. Szándékosan így, hogy szem előtt legyenek, az udvarukat úgy kerítettem körbe, hogy a kutyák teljesen körbe tudják járni, távol van a háztól ahhoz, hogy ne legyen zavaró a kotkodácsolás meg a szag (mondjuk minket egyik sem túlzottan zavar), de elég közel ahhoz, hogy rögtön meghalljuk, ha valamit jeleznek a kutyák.

Nappal én vagyok a házőrző, éjjel ez a két nem normális, úgyhogy ha bárki (ember vagy állat) mégis lemerészkedne a pihenőkertbe, hát én Mazsit és Scoobyt ismerve nem szívesen lennék a helyükben. Hülyék, önfejűek, viszont tény, hogy hozzánk senki nem mer bejönni ha el vannak engedve, olyan (rossz) híre van a kutyáinknak :) És ezt nem bánom.


Mindez képekben:

Az új csirkeudvar, lehozva a pihenőkertbe, de a háztól legtávolabb felépítve.



Egy másik nézetből



És a boldog lakók :) 


Valami rokonság lehet köztünk: ezek is egész nap esznek :) 


Pár nap alatt megtanultak kapirgálni is, de a szemes kukorica elfogyasztásának elsajátítása még folyamatban van, darához vannak szokva... Nem baj, szeretek darálni. 


Egy szinttel feljebb, ez már a megszokott gazdasági részen van. Azt akarom megmutatni, milyen szuper "mobilkerítést" lehet készíteni fillérekből. A képen nem látszik, de lécek, vagy fém tartócölöpök vannak a talajba szúrva, ahhoz van rögzítve a "csíkokra vágott" síkháló a két végénél. Tetszés szerinti méretűre lehet toldani, tud "kanyart vetni", mivel rugalmas.  A libáknál jobb fűnyíró nem létezik, de a négy évszak folyamán sokszor változik, hogy éppen melyik területre mehetnek be, melyikre (pl. veteményes) nem. Ezért nem kell mindig fix területre zárni őket, néhány hónapot töltenek egy helyen, majd amikor arra szükség van, csak átrakom a kiskerítést máshova, és újabb pár hónapra ott tisztítják ki nekem a földet. :) 

Nagyon tetszenek a virágokkal ötvözött veteményesek. A csodatölcsér mellett (az most nem látszik) a hajnalkára esett idén a választásom. 

Egy kis kései utóvetés, kukorica és bab. Meglátjuk, meddig lesz kegyes az időjárás, de kárba semmiképp nem vész, a libák örülni fognak a zsenge csemegének, ha kifejlődni már nem is tudnak.

A kelkáposzták viszont gyönyörűek, egész télre lesz, kétszer ennyi van. Megtámadta ugyan a rohadék zöld hernyó, ami idén sok kárt okozott, de már permeteztem egy kört, remélem, sikerült megállítani. 


Vissza az alsókertbe


A tavirózsák még bírják, bár éjjel már elég hideg van



Nem tudom, ennek a növénynek mi a neve, de gyönyörű élőben: mint egy hatalmas virágcsokor, több mint egy méter magas


Ő Pirinyó, a tavaszi születésű kis gombóc, szeret lustálkodni a napon 

A kép címe: Virágok, mintha dézsából öntenék :) 

Ezt hagytam a végére, mert ez a kedvencem. Mostanában - (mint egy folyamatosan visszapörgetett filmben), a következő jelenet zajlik: valamelyik gyerekem a három közül kinézve az ablakon így szól: - Mam', ott hátul kiborultak a virágok! 
Én "csodálkozva": - Tényleg? - Na akkor nézzük meg közelebbről... És amikor kisétálunk, diadalittasan bezsebelem a gyermeki csodálatot. :) Az ötletet a neten láttam egyébként, és nagyon megtetszett: akkor lesz igazán szép, amikor a virágok megerősödnek, lombosabbak lesznek. 



Egy másik nézetből...


... és egy harmadikból ....






Mai sétánk ezzel véget ért :) 

2015. szeptember 21., hétfő

Elkövetett vétkeink terhe alatt élni...


Mindannyian a magunk útját járjuk, a magunk tempójában, a magunk szintjén haladunk. Mindenki épp annyit tesz, amire képes, elítélni ezért senkit nem szabad (még ha nem is mindig könnyű, főleg, ha magunkról van szó...), hisz mindenki azt tudja kihozni magából, ami épp benne van. Én sem voltam, vagyok különb.

De az életben az a nagyszerű, hogy mindig van "ébredés", mindig van lehetőség arra, hogy a múltat lezárjuk, a múltbeli énünket eltemessük, magunk mögött hagyjuk gyarló és szörnyű tetteinket, és MÁTÓL teljesen másképp éljünk... Mert már értjük, már látjuk... Változhatunk mától, e perctől, mostantól, és soha sem "majd holnaptól"... És akkor a megbocsátást is elnyerjük és tovább léphetünk egy másik szintre, valami mással szembenézni és így tovább...szépen előre a fejlődés útján...





2015. szeptember 6., vasárnap

Mennyország érzés

Végül ezt a nevet adtuk neki. Felmerült még a "teljes boldogság", "végtelen béke", "legnagyobb biztonság" is, végül mindezek keveréke adta a "mennyország érzést", mert ennél találóbb elnevezés nem létezik.

Ez olyan érzés, ami túltesz szerelmen, olyan érzés, ami talán csak egyszer adatik meg az életben, vagy talán egyszer sem. Semmihez sem fogható, ajándékba érkezik, az ember nem is tudja, mivel érdemelte ki, csak hálás minden percért, hogy része lehet benne.

Egészében, összességében, a súrlódások ellenére is mindig minden egyensúlyba kerül, mindig, még a mosolyszünetes percekben is marad egy elszakíthatatlan kötelék. Végtelen szeretet, lelki eggyé válás, feloldódás valami megnevezhetetlen közösben.

Mintha lebegnél a Vörös-tenger vízében színes halak között, vagy némán suhannál a bárányfelhős égen, testtelenül úsznál a végtelen univerzumban, olyan csendben, amilyet még sosem észleltél, vagy egyszerűen mintha feloldódnál valami nagy, hatalmas, öröktől létező szeretetburokban.

Ezt érzem én, ezt érzi ő, a kicsi fiam, amikor összebújunk. Baba kora óta, ha éppen anyahiánya van, vagy nekem Marcika-hiányom, egy pár percre lefekszünk a kanapéra: ő hozzám bújik, én átölelem, ő kis kezével megfogja az én nagy praclimat. Békésen szuszog, én is szuszogok :) , megpuszilgatom a kis tarkóját, simogatom én is a kezét. Nem szólunk sokat, csak töltekezünk, egymásból, egymásra csatlakozva, egyetlen egésszé válva, az erőt, energiát nem elszívva, hanem valami módon megsokszorozva egymásba visszaáramoltatva.

Ez a mennyország érzés, ahogy legutóbb megbeszéltük. A nap legjobb része,  végtelen béke, legnagyobb biztonság, teljes boldogság, újjászületés, visszatérés valami egykor már  mindkettőnk számára biztosan ismert és létező állapotba. 

Mert olyan, szavakkal nehezen elmondható ez az érzés, olyan mély és elsodró erejű, hogy nem létezhet, hogy először kötődik össze a sorsunk, most épp anya és fiaként. Mindig is olyan volt, mintha ajándékként érkezett volna közénk, más volt az egész terhességem, végig nagyon boldog voltam. Az első öt évében szabályosan le sem lehetett robbantani rólam, szó szerint csimpaszkodott a nyakamba, bárhová mentem, bármit csináltam, mint egy kis majmot, vittem mindig magammal. :) Volt ennek rossz oldala is, mert néha muszáj mást is csinálni, meg persze akar is az ember egy kis lélegzetet, de összességében én is nagyon szerettem az egymáson lógós időszakot. :)

Tehát ez nem pusztán egy nagyon erős anyai szeretet, aminek nem sok hírértéke van, hisz ez az anyák dolga:), hanem az a lényeg, hogy köztünk van valami kölcsönös összekapcsolódás, ő velem kapcsolatban, ha velem lehet együtt, egy légtérben, összebújva, bárhogy, ugyanezt érzi. Ez olyan, ami befolyásolhatatlan: mind a három gyerekemet rajongásig szeretem, Marcikát sem jobban a másik kettőnél, csak nekünk jutott valami plusz, amit nem kértünk, nem mi csináltuk, de kaptuk...  és túl van az anya-gyerek kapcsolaton, de nem tudom, mi ez, csak tippelek, hogy régebbi összeköttetésről lehet szó.

Aztán ahogy kell, és ahogy egyre többet is beszélgetünk erről, a leválás a maga ütemében és a mi ütemünkben szépen elindult. Mára a kanapén való pár perces délutáni, vagy lefekvés előtti esti  összebújás, és vele együtt a csodálatos mennyország érzés maradt. :)

Az viszont megmarad örökre, akkor is, ha már túl nagy fiú lesz a kanapés összebújáshoz, de talán egy-egy szeretetteli ölelés az egész életünket végigkíséri majd.








16 naposan

2015. szeptember 4., péntek

Apró örömök

Tavaly ki voltunk akadva a heti egy nulladik óra miatt (kelés fél hatkor családilag (egy fő Apa névre hallgató sofőr (napi 100 km), egy fő Anya névre hallgató komorna, házvezetőnő, reggelikészítő és általános mindenes), két fő kamasz névre hallgató tizenéves "áldozat"), indulás hatkor.

Idén már nem merünk megszólalni a heti háromra növekedett nulladik miatt, nehogy ezt a tendenciát követve jövőre öt legyen...

Viszont belegondoltam, a lehető legrosszabb verzió is csupán a heti őt alkalom lehet, hiszen nincs több hétköznap egy héten, ha-ha, velem nem tudnak kitolni jobban! Hacsak be nem vezetik a nulladikat megelőző mínusz egyedik órát, de talán erre még ők sem képesek.

Most ettől egész felvidultam, néha kevés is elég a boldogsághoz.  :) :) :)

2015. augusztus 17., hétfő

Motiváció

Minden kezdőnek, haladónak, újrakezdőnek és éppen célba érőnek is biztatásul egy kis képes önbizalom-építés. :)




2015. augusztus 12., szerda

Anya-fia csapatépítés, avagy "ajánlott" olvasmányt olvasunk....



Először is, még most sem vagyok tisztában azzal, hogy a nyári "ajánlott" olvasmány tulajdonképpen kötelező olvasmányt jelent-e, csak kevésbé riasztó megfogalmazásban? :)

De mert nem szeretném a tanévet rögtön rossz ponttal indítani a suliban, akár valóban csak önkéntes olvasmányról van szó, akár kötelezőről, inkább elővettem a témát.

Júniusban és júlisban még nem. Hadd nyaraljon, játsszon, pihenjen, fürödjön, számítógépezzen: hosszú hónapok után most végre nincs beszabályozva a napja.

Augusztusban aztán én is éreztem, hogy lassan cselekedni kell, bármennyire is nem szeretem a "szülői" szerepet, szívesebben vagyok csak simán "anya"...

Pedzegetni kezdtem, hogy legalább el kellene kezdeni az olvasást (Lassie hazatér vagy Bambi), magyaráztam neki, hogy ezek ráadásul még jó könyvek is, ami nem mondható el minden kötelező olvasmányról...

Nagy volt a "szenvedés", hogy nem, meg miért, meg nincs kedvem, ráhagytam. Aztán megvettük a könyvet, és felajánlottam, hogy olvasok neki belőle, ha szeretné. Ez már kicsit jobban tetszett neki. Sőt, tettem hozzá, ha akarja, ő is olvashat fel nekem. Csak színlelt volt a tiltakozás. :) Ugyanis ilyet mi már csináltunk: a Meseszakácskönyvemet nagyon szereti, végigolvastuk már belőle Fratzi mackó történetét többször is, mégpedig fordított felállásban: Marcika mellé bújtam az ágyba, és ő esténként felolvasott nekem belőle egy-két fejezetet. :)

Az a nagy szerencsém még, hogy Marcika legfőbb szeretetnyelve a minőségi idő utáni vágy, és akkor boldog, ha vele vagyok, ha együtt csinálunk valamit, ha ott vagyok legalább a közelben. Nekünk nagyon jót tesz, hogy míg a nagyokat az apjuk szállítja autóval iskolába (vidékről Pestre mindennap), addig minket összekovácsol nagyon, hogy nekünk hóban-fagyban- esőben minden áldott nap fel kell ülni a bicajra, és eltekerni a suliba. Délután meg együtt jövünk haza, kora estig együtt töltjük a nap további részét is, és azt hiszem, ezek az élmények mindkettőnket nagyon boldoggá tesznek. :)

Szóval, megvettük a könyvet, ígéretem szerint elolvastam  neki az első fejezetet, aztán megkérdeztem, nincs-e kedve a másodikat neki olvasni. Volt. Úgy olvas, úgy hangsúlyoz harmadikos létére (most már a negyediket kezdi ősszel), hogy sok felnőtt nem olvas így. Ő az osztály legjobb olvasója, évfolyamában olvasás versenyt is nyert, szóval kifejezetten élvezetes hallgatni, ahogy felolvas, és ugyanolyan tempóban, mint én!

"Természetesen" úgy alakult, hogy míg három-négy fejezetet is felolvas, addig rám jut egy, az is csak azért, mert elfárad, akkor átveszem tőle, mert ennyi jutalmat megérdemel. :) Mivel elég izgalmasak a fejezetek, nehéz abbahagyni az olvasást, mert kíváncsi a folytatásra, így minden nógatás, fenyegetés nélkül élvezettel olvassa a könyvet.

Mindig felajánlom neki, hogy nyugodtan olvassa egyedül, némán, mert úgy sokkal gyorsabban halad,  és nem is olyan fárasztó, és majd elmeséli nekem, hogy én se maradjak le:), de inkább felolvas továbbra is.

Két délután alatt eljutottunk a 100. oldalig.  A könyv kb. 180 oldal, tehát újabb két délután alatt befejezzük... Vagyis ő, mert én már arra vetemedtem, hogy míg este olvasott, engedélyével legördültem a szőnyegre, s Lassie kalandjainak hallgatása közben csináltam pár hasizomgyakorlatot, súlyzóztam, végeztem pár jógaelemet, aztán még le is nyújtottam és Lassie csak ment, ment rendületlenül, mindig dél felé :) :)

Most ott tartunk, hogy megbeszéltük, ha ez ilyen jól megy, elolvassuk a Bambit is. :)

2015. július 30., csütörtök

Újabb nyári pillanatok

Pontosabban pár hetesek már ezek a pillanatok, csak most van időm kitenni. Azóta még szebb, még bujább a kert, a növényzet, bár most az időjárás nem túl barátságos, ám a múlt heti hőségriadó után kifejezetten jólesik.

Növényeken át egy pillantás a kertre

A tóból valahogy jobban esik az ivás:) 

Így megnőttek, de ez még semmi, mára némelyik akkora, mint egy bálna (persze a szúnyoglárva kiinduló mérethez képest) :) 




Köcsögfám (gyerekeim reakcióját e szó hallatán most nem részletezném) :) 

Mazsi kutyánk megpihent

A sárga kúpvirág teljes pompájában 

Ezt nem tudom, miért fektetve tettem fel, mindenesetre a rózsaszín mályvarózsámat ábrázolja 

Sárga futórózsa

Sásliliomok a tó körül

Szép, de mérgező, a háziállatokra vigyázni kell: trombitafolyondár

Két szem termésünkből az egyik :) 

Birkózás anyai felügyelettel 

Élet a kispadon 

Bódító illatú fehér liliom


Kedvenceim 

Azóta már nemcsak  megnőttek, szinte le is szedtük az összes kukoricát 

Ennek nem tudom, mi a neve, de nagyon tetszik, és tőosztással már az egész kert tele van, csak még picik. 

A málnában azt szeretem, hogy évről évre több van belőle, folyamatosan és főleg magától szaporodik

Lassan indult be, de végre már pirosak is vannak a paradicsomok közt. Ezek is szép nagy, tenyérnyi darabok, de jövőre a bivalyszív vagy ökörszív néven ismert, egy kilósra is megnövő fajtával is teszek egy kísérletet. 

Tavaly valami gombás fertőzés utolsó percben kinyírta a szőlőtermést, reméljük, idén lassan alábbhagy az esős időjárás és lesz mit enni ősszel 


Egy kis veteményes


Ez is egy olyan növény, amit csak szerettem nagyon, és árokpartok mellől gyűjtögettem a magjait, meg ismerősöktől, de a nevét nem tudtam. Egy véletlen folytán már tudom, lusta kisasszonynak, vagy csodatölcsérnek nevezik. Az utóbbi tökéletesen passzol rá, gyönyörűszép, jó talajban kifejezetten magas, dús bokorrá nő, és ontja a színes tölcséreket. A színe mindig más, attól, hogy sárga növényről szedünk magot idén, nem garantálja, hogy jövőre nem rózsaszín virágok fejlődnek majd rajta. Nálam sok helyen van már most is a kertben, és az a tervem, hogy az utak, járdák mentén szépen benépesítsenek mindent.