2015. április 29., szerda

Az én "Toscanam" tavasszal


Mifelénk az élet - képekben. :) 

Bentről kifelé....

Orgonaszezon
Orchidea 
Orchidea II.

Vidéki idill I. - szalmakazal és orgonabokor

Vidéki idill II. - talicskával
Kedvenc színű árvácskám





És a másik kedvenc






Tavaszi virágcsendélet






Zöld növények - még. Nyár közepére-végére virágozni fognak





Sziklakerti élet








Tujasor védőkerítéssel (kutyák)


Liliomfa

Eddig a pihenőkert, most egy kis "birtoknézés": 



Mi nem dimbes-dombos vidéket, hanem ég felé törő fákat látunk, ha a birtok felett elnézünk

Almafa virágzás, utolsó percben megörökítve


Hagyma 



Állatállomány

Egyszem pulykánk jól bírja, legalább négy éves már. Rá szokták mondani, 
hogy olyan ronda, hogy már szép :) Most éppen paprikás hangulatban, mint látszik


És vissza újra a pihenőrészbe: 




Íme, az én "Szerelmem, Toscana"
Nekem ez a kép testesíti meg a birtok lényegét


Békabrekegés, méhzümmögés, madárcsicsergés. Távoli tehénbőgés, lónyerítés, birka bégetés, tyúk kotkodálás. Aktív pihenés (kertrendezés), relaxációs üldögélés az esti bevonulás előtt. Szélsusogás, suhanó felhők, édes orgonaillat. Majd esti koromsötét ég, rajta a hunyorgó csillagok.
Ez mind-mind az én kis Toscanam...






 Tudom, hogy vannak szebb tájak, szebb országok, szebb kertek, szebb vidékek, de ez itt az én saját csodám, és minden percért hálás vagyok, amit itt tölthetek.


Örülök, ha velem tartottál mai sétámon, megyünk majd máskor is. :)

2015. április 22., szerda

Idén nyáron sellő szeretnél lenni vagy bálna?

Andi barátnőm blogjában olvastam a sellős-bálnás "legendáról" (nem biztos, hogy megtörtént, de jó tanmese). Hova illene jobban a téma, mint egy Kilófaló blogba, ezért ejtek róla én is néhány szót. :)

Mindenki megtalálhatja benne a maga igazságát, a rejtett üzenetet, de én jobban szeretek szembenézni a valósággal.

Ma már tudom szeretni magam bálnaként is: elméletben, sőt gyakorlatban is "mindent" tudok a fogyásról, órákon keresztül tudnék különféle módszerekről előadást tartani, melyek mindegyikét ki is próbáltam, ettől függetlenül ugyanúgy küzdök a kilókkal, mint bármikor, mert mint többször említettem, egy életmódváltással a hízásra való örök hajlam még nem tűnik el. Ha nem tartom be a saját szabályaimat, én is ugyanúgy hízom, mint bárki, mint azelőtt, és ugyanúgy rugdosnom kell magam, hogy térjek vissza a jó útra és hozzam formába magam, mint bárki más teszi. (Mert persze kinek van kedve mindig ugyanazon szabályok szerint élni hosszú éveken át, még ha nagyon laza szabályokról van is szó... Az állandóság egy idő után őrjítő, és változatosságra vágyik az ember, valami másra, valami újra.) Most sem vagyok topformában, de már nem akarok öngyilkos lenni emiatt:), tudom, hogy mindennek van tanulsága, és szépen megint lemennek majd a télen felszedett kilók, ahogy eddig is.

De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem a sellő kinézet az ideális állapotom. Nekem a jó közérzetemhez, lelki békémhez, kiegyensúlyozottságomhoz kell egy pozitív külső megjelenés is, amibe benne foglaltatik, hogy tiszta és rendezett az öltözékem, jó illatom van (amit a férjem ennyi év után is mindig elismerően megjegyez), van rajtam egy kis smink, hidratált a bőröm, frissen mosott a hajam, és nem buggyan ki sehonnan a  hájam. Sokszor ezek nem teljesülnek maradéktalanul, amikor összecsapnak a fejem felett a hullámok, sőt van, hogy egyik sem, és olyan lepusztult vagyok, hogy én undorodom magamtól. Ilyenkor gyorsan összekapom magam, és megint minden rendben. És én olyankor érzem igazán egésznek magam.

Amikor azt mondom, bálnaként is jó vagyok, tudom, hogy igazam van, mert persze, hogy nem a kilók határozzák meg egy ember minőségét, milyenségét, értékét, szeretnivalóságát, mégis, számomra ez csak önigazolás. Magyarázat. Kibúvó. Hogy jó vagy így is, ne tegyél semmit, maradj dagi nyugodtan. Megmagyarázzuk a bizonyítványt. 

Tudom, és elhiszem, hogy nem mindenki ilyen. Tudom, hogy tényleg vannak nők, akik őszintén el tudják magukat fogadni teltebben és nekik úgy kerek a világ. De én máshogy gondolom magamról, nekem bizony egy sellő akkor is jobban tetszik, ha nem létezik. :) :) Sosem támogattam a kóros soványságot, sőt a szimpla soványságot sem. :)  Lehet egy nő nőies, gömbölyded, izmos, erős, én sem voltam soha vékony, a fogyásom után sem, de van egy szint, ami felett már zavarnak rajtam a kilók és nem tetszem magamnak.

Tudom, hogy a sellős történet olvasásának azt kellene kiváltani belőlünk, hogy hurrá, ugye mondtam, hogy így is pont jó vagyok és éljenek a vidám és kiegyensúlyozott "bálnák", de nem tehetek róla, számomra még egy kicsit teltebb sellő is vonzóbb, mint egy szeretni való bálna. :)

Azért szolgáljon tanulságul a történet, és adjon erőt, mert gondolatokat mindenképpen ébreszt mindenkiben, és pont a választhatóság segít hozzá, hogy tisztába jöjjünk magunkkal, nekünk vajon merre is vezet az utunk? :)

Ha bálna szeretnél lenni, legyél az, de az sem baj, ha mégis a sellők tetszenek jobban, hiszen ez a TE életed, nálad ki ismerhetné jobban a saját vágyaidat? :)


Így szól a történet: 



"Egy edzőterem bejáratánál egy nagyon vékony, és egy szép nő képe fogadta a látogatókat a következő felirattal: “Ezen a nyáron mi akarsz lenni, sellő vagy bálna”?


Egy ismeretlen nő így válaszolt a kérdésre:

“Kedves emberek, a bálnákat folyton körülveszik a barátaik (delfinek, fókák, kíváncsi emberek), szexuálisan aktívak és nagy szeretetben nevelik fel az utódaikat.
Rettenetesen jókat szórakoznak a delfinekkel és sok rákot esznek. Egész nap úszkálnak és olyan fantasztikus helyekre is eljutnak, mint Patagónia, a Barents-tenger vagy Polinézia korallzátonyai. Nagyon szép a hangjuk, még cd-ken is szerepelnek. Lenyűgözőek. Sokan szeretik őket, és rengeteg rajongójuk van.

Sellők nem léteznek.

Ha léteznének, kettős személyiségük miatt terápiára kellene járniuk: nő vagy hal?
Nem lenne szexuális életük, sem gyerekeik. Gyönyörűek lennének, de ugyanakkor magányosak és szomorúak. És mégis ki akar olyan barátnőt, akinek mindig hal szaga van?


S


Kétségkívül inkább bálna lennék.

Amikor a média folyton azt sulykolja belénk, hogy csak vékonyan lehetünk szépek, én inkább fagyizom a gyerekeimmel, együtt vacsorázom a férjemmel, együtt eszem, iszom és szórakozom a barátaimmal. Mi nők azért hízunk, mert annyi bölcsességet és tudást gyűjtünk magunkban, hogy az már nem fér el a fejünkben, és ezért kénytelenek vagyunk mindenfelé a testünkben is elraktározni.

Nem kövérek vagyunk, hanem remekbe formáltak. Ahányszor az idomaimat látom a tükörben, mindig megállapítom: “milyen lenyűgöző is vagyok."


2015. április 17., péntek

Együtt érző férj

Egy kis támogatásra vágyva panaszkodom a férjemnek:
- Holnap (szombat!) reggel hajnali 8-ra kell vinnem a lányunkat körmöt csináltatni.
- Ó, szegénykém! - így ő. - Majd halkan kelj fel, nehogy felébressz!

:) :)

2015. április 15., szerda

Főműveim :)

Ha nem lennének gyerekeim, azt hiszem, a könyveimre lennék a legbüszkébb, majd a kertemre, mint olyan dolgokra, melyekkel valamilyen nyomot hagyok magam után a világban.

De mivel szerencsére anya lehetek, egyértelműen életem legfontosabb, legértékesebb alkotásai a gyerekeim. Pénzben kifejezhetetlen értéket képviselnek, nincs semmi, amihez foghatók lennének, és semmi, ami pótolhatná azt az érzést, amit a létezésük, jelenlétük jelent nekem.

Most eljött a pillanat, hogy a nagyfiam is megengedte, hogy megmutassam őt, így végre egyszerre büszkélkedhetek el mindhármukkal. :)

Az én három kincsem 2015 tavaszán:



Itt pedig az én vagány, talpraesett, hihetetlen stílusú (szöveg, öltözködés), nagyon jó humorú és persze szép nagylányommal, egy buliba indulás előtt: még gyorsan csinált egy selfie-t, amire "meghívott" engem is. :) 




2015. április 13., hétfő

Szültünk!

Vasárnap este a lányom izgatottan kijön a szobájából és közli:
-Elfolyt a magzatvíz!
A férjem szeme fennakadt:
- A Tiéd?!
-Apu, a macskáé!!
Több se kellett, betódultunk mind a gyerekek szobájába, én kicseréltem az ágyneműt (mert hol máshol folyt volna el, mint a lányom ágyában), majd a cicát áttettük egy korábban bekészített, törölközővel kibélelt papírdobozba, a kandúrokat pedig becsuktuk a másik szobába, hogy ne zavarják.
-Halkítsd le a tévét!
-Kapcsold le a villanyt!
-Halkabban fújd az orrod!
Ilyen vezénymondatok hangzottak el, igyekeztünk nyugodt körülményeket biztosítani a cicának.
-Na jó, én nem bírom ezeket az izgalmakat, inkább kimegyek, szóljatok, ha van valami - mondta a leendő dédpapa, vagyis a férjem. :) (A kandúr cica az apa, a gyerekeim a nagyszülők, nem maradt más nekünk, mint a cica-dédszülőség.)

Félhomályt csináltunk, és mint a verebek, végigültünk az ágy szélén a gyerekekkel, és lélegzet visszafojtva figyeltük az eseményeket, biztattuk- vigasztaltuk a cicát (bár valószínűleg, ő sokkal könnyedebben vette az egészet, mint mi....)

Láttuk az összehúzódásokat, meg ahogy a cica készíti elő a terepet. Aztán egyszer csak elkezdett kiugrálni a dobozból, mindenképp fel akart menni az ágyra. A többedik próbálkozás után fogta magát, és beugrott az ágy és a fal közti kb. 15 centis keskeny, de nyugodt helyre, és percek alatt megszülte az első cicát.

Nagyon kis csúnya volt, csupasz, rózsaszín lábacskákkal, elrágta a köldökzsinórt, megtisztogatta, meg is szoptatta, de sajnos aztán teljesen magára hagyta. Két cicát szült még utána, ők sokkal erőteljesebbek és nagyobbak voltak.

Az elsőszülött külön feküdt számkivetve, vékony hangocskájával nyávogott, végül egy papírtörlővel megfogva odatettem az anyjához, hátha ráeszmél, hogy van egy harmadik cicája is.

Ennek ellenére a pici az egész éjszakát külön töltötte, csodáltam, hogy életben maradt. Reggel megint odatettem a többiek mellé, és beraktam az anyát is, aki már kis időre magukra hagyta őket, evett, ivott.

A legutóbbi ellenőrzéskor mintha már a pici is szopott volna, gondolom, 24 órán belül eldől, megmarad-e, mert ha nem táplálja az anyja, sok választás nem lesz. (Sajnos csak egy napot élt, tegnap este meghalt. Amikor láttuk, hogy egyáltalán nem szopik, csak szenved, már csak azt kívántuk, hadd haljon meg szegény minél előbb, ha úgyis életképtelen, de ne szenvedjen tovább. Pedig a lányom azt mondta, ha megmarad, őt akarja megtartani, mert egy igazi kis hős...)

Egyszóval, vasárnap szültünk, igazi csapatépítő és családerősítő esemény volt (ilyen élmény, amikor a kislibák kelnek ki, vagy mikor a kiskecskék születtek, egy új élet születése tényleg mindig egy csoda), és ha elérik a vállalható külsőt, majd képet is mutatok róluk.

Ehhez a képhez kell még egy kis képzelőerő, de látszik azért, 
hogy ott kuporog a két cica. 


Egyet akarunk megtartani, a másik kettőt (mióta a bejegyzés született, sajnos már csak egyet) pedig elajándékozzuk, de ez még odébb van. :)

2015. április 12., vasárnap

Piros lámpa

Átutazóban Pesten megállunk a piros lámpánál. Mellettünk is fékez egy kocsi.
Férjem átnéz, majd vissza az útra. Aztán pár másodperc múlva megint átnéz, vissza.
Ekkor diszkréten előre dőltem az anyósülésben, ugyan nézzük már meg mi vonzza ennyire a férjem tekintetét abban a másik kocsiban :)
Egy harmincas-negyvenes nő ült a volánnál, és zavartalanul nézett át hozzánk.
Elindulunk.
- Te azt a csajt bámultad a másik kocsiban?!
-Dehogy bámultam. Túl lassan indult el a zöldnél, csak azt néztem, mire vár.
-Jaaa, és a biztonság kedvéért háromszor ellenőrizted...
-Nem, ahogy megálltunk, éreztem, hogy valaki néz. Átnéztem, hogy mit néz. Utána még mindig éreztem, hogy néz, megint visszanéztem.

Ennyiben maradtunk, igazából nem derült ki, vajon mi érdekes volt rajtunk, ami ennyire felkeltette a sofőr érdeklődését, de nem árt, ha tudja a férjem, a két szemem mindig rajta van és mindent észreveszek. :)

Még hogy lassan indult a zöldnél... :)