2015. szeptember 25., péntek

Tizedik (és tizenegyedik) könyvem...

Könyvekről nem nagyon írtam mostanában a bejegyzéseimben, ennek valószínűsíthető oka az, hogy éppen könyvet írok. :) 

Rögtön kettőt is: egyik a Lélekkönyv-sorozat harmadik része, a másik, amiről most szó lesz, egy új Kilófaló szakácskönyv. 

Előrendelhető itt>>>>

Mi lesz benne? 

Az eddigi gyakorlatnak megfelelően az új könyvbe bekerül az előző könyvem megjelenése óta született összes recept, ami a honlapra már kikerült, most pedig nyomtatott formában is elérhető lesz. Ezt eddig is így csináltuk ugye. De természetesen lesz sok újdonság, például kevertem egy újfajta lisztet, "rusztikus-rozsos Kilófaló lisztkeveréknek" neveztem el. Gyártani nem fogjuk, inkább azért is találtam ki - nem egy bonyolult találmány, majd látni fogjátok, de olyan finomakat lehet sütni belőle!-, mert én magam is bele tudok unni egy idő után a "jóba". Bármennyire szeretem a magam sütötte kenyérfélék, péktermékek ízét, az ember mégsem három-négyféle ételen szeretné leélni az életét, és ez a kenyerekre, péksütikre is igaz.

Minden kötetre jut egy-két újragondolt recept, nem azért, mert a korábbiak rosszak, csak ahogy nincs két egyforma húsleves, ugyanígy egy-egy édes és sós sütemény is elkészülhet ugyanolyan finomra, de más és más recept alapján.

Aztán természetesen lesz benne sok új süti, meg mindenféle egyéb, amit ha most elárulnék, hol lenne a meglepetés? :)

Hogy mikor jelenik, meg, azt még ne kérdezze senki, mindig ez a kritikus pont, tudom, jó lenne karácsonyi ajándéknak, de nem szeretnék felelőtlen ígéreteket tenni, most annyi a biztos, hogy készül. :)

Ahogy az is biztos, hogy már nagyon szép fotók születtek és azon leszek, hogy minél több kerüljön bele.

Előrendelhető itt. 

Mi NEM lesz benne? 

Ebben most nem lesz líra, költészet, novella, önfejlesztés, ezotéria: nem szeretném a jövőben keverni ezeket a dolgokat: a felsoroltak maradnak a Lélekkönyvekben, a szakácskönyvek pedig maradnak azok, amik eredetileg: Kilófaló receptekkel teli gyűjtemény, szép fotókkal illusztrálva, persze a szakácskönyveim védjegyévé vált néhány oldalas bevezető rész azért ezekből sem marad ki. :)


Hogyan fog kinézni? 

A kérdés jogos, hiszen van az első öt könyvem, aztán van a kisebb méretű, kemény táblás  Lélekkönyv-sorozat, és van egy harmadik fajta könyvem is, a spirálos Alapszakácskönyv, vagyis ez (sárga):


A praktikumot szem előtt tartva szerintem a spirálos kivitel a legideálisabb egy szakácskönyvhöz, ezért maradok annál. Ahová lapozok, ott megáll, kis helyet foglal, a fényes lapoknak köszönhetően pedig könnyen le lehet törölni, ha rácseppen valami.

A Lélekkönyv is marad a jól bevált, A5-ös méret, a témához illő elegáns, kemény táblával.

A jövőben pedig, az eredeti Kilófaló szakácskönyvek is átveszik a spirálos formát, kisebb méretet az új kiadások során, így az új olvasókhoz is egységesen jutnak el a régi könyvek is. :) (Ez még odébb lesz, a Házi csodákat leszámítva van még mindegyikből.)

Előrendelhető itt. 

Valami ilyesmire gondoltam tizedikként


:) 



Addig is, míg az újak elkészülnek, 

itt találhatók az eredeti Kilófaló szakácskönyvek + Meseszakácskönyv
itt a Lélekkönyvek és az Alapszakácskönyv.





2015. szeptember 22., kedd

Újragondolt gazdálkodás - avagy kert, tyúkok, őrült kutyák...

Nagyon szép őszünk van, emlékszem, tavaly ilyenkor többször is eláztunk Marcikával reggelente, iskolába menet. Most szinte nyári meleg van sokszor, de ez még mindig jobb, mint a hajnali eső (bár éjjel jöhet, jön is.)

Néhány aktuális képet hoztam, annak apropóján is, hogy kilenc hónap alatt túltettem magam azon, hogy karácsony előtt (ha jól emlékszem), valami állat (és itt kivételesen valami négylábúra gondolok) elhordta az összes kakast, tyúkot, a kedvenc kopasz nyakúmat is...

Tavasszal még úgy gondoltam, életre keltem a baromfiudvart, de aztán mivel június első napjaiban más állatok (itt már kétlábúakra célzok és nem madarakra...), a libáink egy részét hurcolták el, nem nőtt bennem a lelkesedés az újrakezdésre.

Aztán nyár végére minden leülepedett, kigondoltam egy rendszert, kellőképpen rápihentem a projektre:), és nekivágtam. Egy délután alatt összeeszkábáltam a 11 tyúk befogadására alkalmas méretű ólat, egy szombati nap alatt elkészült a kutyabiztos kerítés is az udvaruk köré, másnap pedig a dabasi vásárból megérkeztek a lakók is, egész pontosan 10 db tyúk egy db kakas családfővel. 1500 forint volt mindegyik darabja, amin elsőre picit felszisszentem, olcsóbbra emlékeztem, ám amikor megláttam őket, tudtam, a legjobb vásárt csináltam, ugyanis ezek már 18 hetesek, néhány hét múlva tojni fognak, szemben a vásárban kapható többi, apró termetű, hetekkel fiatalabb jércével.

Én hajdanán olyan vidéki életet képzeltem el, ahol békében poroszkálnak az udvarban a kutyák és a cicák, kapirgálnak a tyúkok, totyognak a kacsák, libák, rikoltozik a gyöngytyúk meg a pulyka, és legelésznek a kecskék. Szóval amolyan tanyasi hangulatban gondolkoztam...

Na most, mivel alapból a legelső állatunk egy hatalommániás, idegbeteg, makacs, akaratos, terrorista alkatú puli lett (Mazsi, amúgy imádjuk), rögtön az első lépéssel szerte is foszlottak az álmaink, mert ez olyan hülye, az öccsével, Scoobyval együtt, hogy rajtuk kívül semmilyen állatot nem tarthatunk a kertben, udvarban, mert ezek mindenkit levadásznak és likvidálnak. Pedig csak terelőkutyák hivatalosan, csak valahogy mindig túlteljesítik a tervet... (És van olyan porta, nem is egy, ahol hitetlenkedve látom mindig, hogy kutyák, macskák, kacsák, csirkék a legnagyobb egyetértésben megélnek egymás mellett, szóval nem megvalósíthatatlan álom, amit kigondoltam.)

Egy darabig ár ellen úsztam, volt egy álmom, és nem tudtam elvonatkoztatni tőle, emiatt sokszor voltam elkeseredve a sok kudarcélmény miatt (kutyák által megölt tyúkok, cicák, megsebesített kecske), míg egy idő után átjött az egyik kedvenc vezérmondat értelme: "Ha nem lehet az, amit akarok, azt akarom, amit lehet...."

Innentől kezdve szeparáltunk: térben és időben is. Minden ólat megcsináltam atombiztosra, hogy a kutyák semmilyen módon ne jussanak se be, a saját kenneljükből pedig ki. Ez jó megoldásnak tűnt, könnyebb időszak következett, így a térbeli elhatárolódást sikerült megoldani.

Hanem aztán megérkeztek az új cicák, bent nem maradhattak a házban, kint a kutyáktól nem lehettek. Mivel a kutyák természete nem teszi lehetővé a békés egymás mellett élést, kénytelen voltam úgy megoldani, hogy nappal az udvar a cicáké, éjjel a kutyáké. Így időben is meghúztuk a határokat. Ennek megfelelően minden este fél hét körül, hogy sportújságíró feleségként stílusosan fogalmazzak:"térfélcsere" van: a cicák mennek az éjszakai szállásra, a garázsba, ahonnan feljárásuk van a padlásra, úgyhogy mozgásterük van bőven, sőt, ha friss levegőre vágynak, ki tudnak sétálni a tetőre is. (De elég "lusta dögök", úgyhogy leginkább aludni szoktak.)  :) A tyúkok szintén nyugovóra térnek a saját óljukba, a libák szintén az övékbe, és amikor minden "ingerforrást" eltávolítottam szem elől, na akkor kapják vissza az udvart a kutyák.

Az új csirkeólat - ismét korábbi elképzelésemet kényszerűen felülírva - már a pihenőkert egyik távoli sarkában építettem fel. Szándékosan így, hogy szem előtt legyenek, az udvarukat úgy kerítettem körbe, hogy a kutyák teljesen körbe tudják járni, távol van a háztól ahhoz, hogy ne legyen zavaró a kotkodácsolás meg a szag (mondjuk minket egyik sem túlzottan zavar), de elég közel ahhoz, hogy rögtön meghalljuk, ha valamit jeleznek a kutyák.

Nappal én vagyok a házőrző, éjjel ez a két nem normális, úgyhogy ha bárki (ember vagy állat) mégis lemerészkedne a pihenőkertbe, hát én Mazsit és Scoobyt ismerve nem szívesen lennék a helyükben. Hülyék, önfejűek, viszont tény, hogy hozzánk senki nem mer bejönni ha el vannak engedve, olyan (rossz) híre van a kutyáinknak :) És ezt nem bánom.


Mindez képekben:

Az új csirkeudvar, lehozva a pihenőkertbe, de a háztól legtávolabb felépítve.



Egy másik nézetből



És a boldog lakók :) 


Valami rokonság lehet köztünk: ezek is egész nap esznek :) 


Pár nap alatt megtanultak kapirgálni is, de a szemes kukorica elfogyasztásának elsajátítása még folyamatban van, darához vannak szokva... Nem baj, szeretek darálni. 


Egy szinttel feljebb, ez már a megszokott gazdasági részen van. Azt akarom megmutatni, milyen szuper "mobilkerítést" lehet készíteni fillérekből. A képen nem látszik, de lécek, vagy fém tartócölöpök vannak a talajba szúrva, ahhoz van rögzítve a "csíkokra vágott" síkháló a két végénél. Tetszés szerinti méretűre lehet toldani, tud "kanyart vetni", mivel rugalmas.  A libáknál jobb fűnyíró nem létezik, de a négy évszak folyamán sokszor változik, hogy éppen melyik területre mehetnek be, melyikre (pl. veteményes) nem. Ezért nem kell mindig fix területre zárni őket, néhány hónapot töltenek egy helyen, majd amikor arra szükség van, csak átrakom a kiskerítést máshova, és újabb pár hónapra ott tisztítják ki nekem a földet. :) 

Nagyon tetszenek a virágokkal ötvözött veteményesek. A csodatölcsér mellett (az most nem látszik) a hajnalkára esett idén a választásom. 

Egy kis kései utóvetés, kukorica és bab. Meglátjuk, meddig lesz kegyes az időjárás, de kárba semmiképp nem vész, a libák örülni fognak a zsenge csemegének, ha kifejlődni már nem is tudnak.

A kelkáposzták viszont gyönyörűek, egész télre lesz, kétszer ennyi van. Megtámadta ugyan a rohadék zöld hernyó, ami idén sok kárt okozott, de már permeteztem egy kört, remélem, sikerült megállítani. 


Vissza az alsókertbe


A tavirózsák még bírják, bár éjjel már elég hideg van



Nem tudom, ennek a növénynek mi a neve, de gyönyörű élőben: mint egy hatalmas virágcsokor, több mint egy méter magas


Ő Pirinyó, a tavaszi születésű kis gombóc, szeret lustálkodni a napon 

A kép címe: Virágok, mintha dézsából öntenék :) 

Ezt hagytam a végére, mert ez a kedvencem. Mostanában - (mint egy folyamatosan visszapörgetett filmben), a következő jelenet zajlik: valamelyik gyerekem a három közül kinézve az ablakon így szól: - Mam', ott hátul kiborultak a virágok! 
Én "csodálkozva": - Tényleg? - Na akkor nézzük meg közelebbről... És amikor kisétálunk, diadalittasan bezsebelem a gyermeki csodálatot. :) Az ötletet a neten láttam egyébként, és nagyon megtetszett: akkor lesz igazán szép, amikor a virágok megerősödnek, lombosabbak lesznek. 



Egy másik nézetből...


... és egy harmadikból ....






Mai sétánk ezzel véget ért :) 

2015. szeptember 21., hétfő

Elkövetett vétkeink terhe alatt élni...


Mindannyian a magunk útját járjuk, a magunk tempójában, a magunk szintjén haladunk. Mindenki épp annyit tesz, amire képes, elítélni ezért senkit nem szabad (még ha nem is mindig könnyű, főleg, ha magunkról van szó...), hisz mindenki azt tudja kihozni magából, ami épp benne van. Én sem voltam, vagyok különb.

De az életben az a nagyszerű, hogy mindig van "ébredés", mindig van lehetőség arra, hogy a múltat lezárjuk, a múltbeli énünket eltemessük, magunk mögött hagyjuk gyarló és szörnyű tetteinket, és MÁTÓL teljesen másképp éljünk... Mert már értjük, már látjuk... Változhatunk mától, e perctől, mostantól, és soha sem "majd holnaptól"... És akkor a megbocsátást is elnyerjük és tovább léphetünk egy másik szintre, valami mással szembenézni és így tovább...szépen előre a fejlődés útján...





2015. szeptember 6., vasárnap

Mennyország érzés

Végül ezt a nevet adtuk neki. Felmerült még a "teljes boldogság", "végtelen béke", "legnagyobb biztonság" is, végül mindezek keveréke adta a "mennyország érzést", mert ennél találóbb elnevezés nem létezik.

Ez olyan érzés, ami túltesz szerelmen, olyan érzés, ami talán csak egyszer adatik meg az életben, vagy talán egyszer sem. Semmihez sem fogható, ajándékba érkezik, az ember nem is tudja, mivel érdemelte ki, csak hálás minden percért, hogy része lehet benne.

Egészében, összességében, a súrlódások ellenére is mindig minden egyensúlyba kerül, mindig, még a mosolyszünetes percekben is marad egy elszakíthatatlan kötelék. Végtelen szeretet, lelki eggyé válás, feloldódás valami megnevezhetetlen közösben.

Mintha lebegnél a Vörös-tenger vízében színes halak között, vagy némán suhannál a bárányfelhős égen, testtelenül úsznál a végtelen univerzumban, olyan csendben, amilyet még sosem észleltél, vagy egyszerűen mintha feloldódnál valami nagy, hatalmas, öröktől létező szeretetburokban.

Ezt érzem én, ezt érzi ő, a kicsi fiam, amikor összebújunk. Baba kora óta, ha éppen anyahiánya van, vagy nekem Marcika-hiányom, egy pár percre lefekszünk a kanapéra: ő hozzám bújik, én átölelem, ő kis kezével megfogja az én nagy praclimat. Békésen szuszog, én is szuszogok :) , megpuszilgatom a kis tarkóját, simogatom én is a kezét. Nem szólunk sokat, csak töltekezünk, egymásból, egymásra csatlakozva, egyetlen egésszé válva, az erőt, energiát nem elszívva, hanem valami módon megsokszorozva egymásba visszaáramoltatva.

Ez a mennyország érzés, ahogy legutóbb megbeszéltük. A nap legjobb része,  végtelen béke, legnagyobb biztonság, teljes boldogság, újjászületés, visszatérés valami egykor már  mindkettőnk számára biztosan ismert és létező állapotba. 

Mert olyan, szavakkal nehezen elmondható ez az érzés, olyan mély és elsodró erejű, hogy nem létezhet, hogy először kötődik össze a sorsunk, most épp anya és fiaként. Mindig is olyan volt, mintha ajándékként érkezett volna közénk, más volt az egész terhességem, végig nagyon boldog voltam. Az első öt évében szabályosan le sem lehetett robbantani rólam, szó szerint csimpaszkodott a nyakamba, bárhová mentem, bármit csináltam, mint egy kis majmot, vittem mindig magammal. :) Volt ennek rossz oldala is, mert néha muszáj mást is csinálni, meg persze akar is az ember egy kis lélegzetet, de összességében én is nagyon szerettem az egymáson lógós időszakot. :)

Tehát ez nem pusztán egy nagyon erős anyai szeretet, aminek nem sok hírértéke van, hisz ez az anyák dolga:), hanem az a lényeg, hogy köztünk van valami kölcsönös összekapcsolódás, ő velem kapcsolatban, ha velem lehet együtt, egy légtérben, összebújva, bárhogy, ugyanezt érzi. Ez olyan, ami befolyásolhatatlan: mind a három gyerekemet rajongásig szeretem, Marcikát sem jobban a másik kettőnél, csak nekünk jutott valami plusz, amit nem kértünk, nem mi csináltuk, de kaptuk...  és túl van az anya-gyerek kapcsolaton, de nem tudom, mi ez, csak tippelek, hogy régebbi összeköttetésről lehet szó.

Aztán ahogy kell, és ahogy egyre többet is beszélgetünk erről, a leválás a maga ütemében és a mi ütemünkben szépen elindult. Mára a kanapén való pár perces délutáni, vagy lefekvés előtti esti  összebújás, és vele együtt a csodálatos mennyország érzés maradt. :)

Az viszont megmarad örökre, akkor is, ha már túl nagy fiú lesz a kanapés összebújáshoz, de talán egy-egy szeretetteli ölelés az egész életünket végigkíséri majd.








16 naposan

2015. szeptember 4., péntek

Apró örömök

Tavaly ki voltunk akadva a heti egy nulladik óra miatt (kelés fél hatkor családilag (egy fő Apa névre hallgató sofőr (napi 100 km), egy fő Anya névre hallgató komorna, házvezetőnő, reggelikészítő és általános mindenes), két fő kamasz névre hallgató tizenéves "áldozat"), indulás hatkor.

Idén már nem merünk megszólalni a heti háromra növekedett nulladik miatt, nehogy ezt a tendenciát követve jövőre öt legyen...

Viszont belegondoltam, a lehető legrosszabb verzió is csupán a heti őt alkalom lehet, hiszen nincs több hétköznap egy héten, ha-ha, velem nem tudnak kitolni jobban! Hacsak be nem vezetik a nulladikat megelőző mínusz egyedik órát, de talán erre még ők sem képesek.

Most ettől egész felvidultam, néha kevés is elég a boldogsághoz.  :) :) :)